Azon a napon a szokottnál korábban dobott ki reggel az ágy, pedig még tudtam volna aludni, hiszen egész éjjel a klinkán szenvedtem. Nem is... Rosszul fogalmaztam. Nem úgy szenvedtem, dolgoztam. Harmadéves medikus vagyok a seattle-i Grace klinikán és a tegnap este kész káosz volt.
Egyébként a nevem Emily Ann Sheperd, de mindneki csak Em-nek szólít. Tavasszal fogom betölteni a 26. életévemet. Ami a munkámat illeti... Imádom! Kislánykorom óta erre a hivatásra készültem, és boldogabb nem is lehetnék, hogy már eddig eljutottam. A gyakornoki éveimből a jelenlegin kívül még kettő van hátra, de ha ezeket sikeresen el is végzem, akkor sem biztos, hogy olyan, igazi orvos leszek. Ötödik év végén jön a mindent eldöntő nagy vizsga. Ha azon elbukik az ember, újra kell csinálnia az utolsó évet. Nagyon reméltem, hogy nekem erre majd nem kerül sor.
Visszatérve a mai napra... Nagyokat nyújtózva sétáltam le a szobámból a konyhába, ahol már voltak páran, ugyanis átmenetileg egy olyan házban élek, ahol nem egy-ketten laknak, hanem többen. Ez a ház az unokabátyám, Derek feleségének, Meredithnek a háza volt. Kettejükön kívül itt lakott még Mer féltestvére, Lexie, három rezidens a klinikáról, Alex, Jackson és April, valamint most átmenetileg én, ugyanis a vőlegényemmel kisebb mosolyszünet van közöttünk.
A konyhapultnál Meredith kotyvasztott valamit, az asztalnál pedig April és Jackson üldögélt.
- Jó reggelt- köszöntem, és én is leültem az asztalhoz
- Neked is- fordult hátra Mer- Ilyen korán fent? Azt hittem ma is éjszakás vagy...
- Az is...- tettem le a fejem az asztallapra, miközben Jackson egy bögre kávét tolt elém- Köszi... Nem tudtam aludni...
Nem sokáig voltunk így négyesben, ugyanis hármójuknak menni kellett dolgozni.
Miután egyedül maradtam, nem tudtam mit kezdeni magammal. Fel-alá járkáltam a házban. Még nem volt ilyen. Valamivel mindig el tudtam ütni az időt... Végül a kanapén kötöttem ki. Visszagondoltam az első napomra a klinikán. Mintha, csak tegnap lett volna, hogy átléptem az ajtaját, pedig már három éve is annak... Nem csak, hogy esélyt kaptam arra, hogy valóra váltsam az álmaim, új barátokat is szereztem., igaz akivel a legjobb barátságba kerültem, az a második év végén ott hagyta a Grace klinikát és elment Spanyolországba egy focicsapat orvosi stábjának a tagja lett. Eleinte tartottuk a kapcsolatot telefonon, meg interneten, de aztán szép lassan ezek is feledésbe merültek és Elivel teljesen eltávolodtunk egymástól.
Az elmélkedésemből a csipogóm zökkentett ki. A kijelzőre pillantva, a klinika számát véltem felfedezni, gyorsan fel is hívtam a recepciót, hogy mit akarnak. Be kellett mennem. Egy iskolában lövöldözés tört ki, a sebesültek száma nagyon nagy. Minden kézre szükség volt. Gyorsan pakoltam össze minden holmimat, és amint elkészültem kocsiba pattantam. Éreztem, hogy történni fog valami ma, de hogy ez? Egy lövöldözés? Ez a nap mindenkinek nehéz lesz a klinikán, de nem hagyhatjuk, hogy a begyógyult sebek most szakadjanak fel. Fél éve a klinikán is hasonló dolog történt. Egy férfi, aki elvesztette a feleségét, mondjuk úgy mészárlást rendezett... Derek volt a célpontja, meg is kapta, nagyon kevésen múlott, hogy ne halljon meg. De volt akivel ez történt... Könnyek szöktek a szemembe, ahogyan ez az emlék feltört, de nem hagyhattam, hogy ez eluralkodjon rajtam, így a sós cseppeket le is töröltem, majd hamarosan a klinikára is megérkeztem.
Ott már káosz volt. A hatalmas váró megtelt a sérültek hozzátartozóival, a sürgősségin őrültek háza volt, a vizsgálószobák tele voltak, de én először az öltözők felé vettem az irányt, ahol magamra vettem az orvosi felszerelést, majd mentem a dolgomra. A sürgősségire mentem, ahol az osztály vezetőjétől, Dr. Owen Hunt-tól kértem eligazítást.
- Először menjen ki a váróba, itt vannak a kórlapok, beszéljen pár hozzátartozóval!- nyomott a kezembe pár papírt, majd folytatta- Utána, menjen ki, a mentők folyamatosan jönnek...
- Értem, rendben van...
Azzal már mentem is a munkámra. Szerencsére csak jó híreket és kevésbé rossz híreket kellett közölnöm. A váróban Meredith-szel is összefutottam, aki futólag elhadarta, hogy Derekkel összeveszett a műtőben, amiért fél óránként kijön a műtőasztalon fekvő férfi feleségéhez.
- ... csak azt felejti el, hogy nemrég még én voltam az aggódó feleség a váróban- bosszankodott
- Nyugi, tudod milyen, ha munkáról van szó...- vontam vállat egy kis fejingatás kíséretében, hiszen erre mást tényleg nem lehetett mondani
- Tudom, tudom...- bólogatott Mer, majd indult is vissza a műtőbe, én pedig mentem volna a a mentősökhöz, de ekkor a főbejáraton, egy aggódó tekintetű lány lépett be, és ahogy láttam, egy sérültet hozott
Rögtön odamentem és akkor szembesültem azzal, hogy ki is a lány. Alig hittem a szememnek. Ő már nem volt ennyire meglepődve, hiszen tudta, hogy itt dolgozok.
- Eli?- néztem rá nagy szemekkel, majd a mellette álló barna hajú, szeplős, olyan kisfiús srácra, férfira, nem tudtam eldönteni, pillantottam, akin látszott, hogy szenved
- Ő Fernando Torres, csúnyán leforrázta a bőrét...- világosított fel Eleanora- Nagyjából elláttam, de kell neki a kórházi kezelés... Egyből erre a klinikára gondoltam...
- Pedig most tele vagyunk- ingattam a fejem, miközben a férfit leültettem az egyik fotelbe a váróba- Kész káosz van... Nem hiszem, hogy van egy szabad vizsgáló is, vagy szoba...
- Em! Kérlek! Utána tudnál nézni?- kérdezte Eli
- Mindjárt jövök...- mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében és ott hagytam őket
Minden folyosón végigmentem üres szoba után kutatva, de sehol nem volt egy se. Nem volt más választásom. Ha Fernando Torrest el akartam, akartuk látni, akkor azt az egyik folyosón álló betegágyon kellett. Mielőtt visszamentem volna Eliékhez, a sürgősségire rohantam, a kórház plasztikai sebészéért, Dr. Mark Sloan-ért, aki egyébként Derek legjobb barátja volt. Éppen egy beteget látott el, de szerencsére vele volt Lexie is.
- Mark!
- Igen, Em?- kérdezte úgy, hogy fel se pillantott egy seb összevarrásából
- Kint a váróban van egy férfi... Leforrázta a kezét, elég csúnya. Tudnál jönni?
- Nos, ha Dr. Grey átveszi ezt a pácienst, akkor igen- nézett fel Lexie-re, aki csak bólintott, így Mark felállt és jött utánam- Egy leforrázott kar miatt vagy ilyen ideges?
- Eli hozta be...- vágtam rá
- Az az Eli? Eleanora Segovia?- lepődött meg Mark is- Mit keres Seattle-ben? Azt hittem Spanyolországban kapott munkát...
- Én is... Na mindegy, a beteget Fernando Torres-nek hívják amúgy...
- Megjegyeztem- bólintott Sloan, és csendben mentünk tovább egymás mellett, majd két perc múlva már oda is értünk Eliékhez és Mark vette magához a szót- Hello Eleanora! Jó napot, Mr. Torres! Dr. Sloan vagyok, a klinika plasztikai sebésze, én fogom ellátni a sérülését, Dr. Sheperd segítségével, természetesen. de hol is?- fordult felém
- Folyosón... Az egyik kocsin...- tártam szét a karjaim- Más nincs...
- Akkor ott.- vont vállat Mark- Menjünk!
Azzal elindultunk a legközelebbi folyosóra, ahol Torrest szépen leültettük az ágyra, én hoztam felszerelést Marknak, és nekiláttunk. Kitisztítottuk a sebet... Hát a bőre elég csúnya lett a forrázástól. De Mark megnyugtatta, hogy helyre tudja hozni. És ez így is volt.
- Amint lesz szabad szoba, elmehet innen- mondtam, miután végeztünk a sebek ellátásával- Addig itt kéne várni, és majd jövök... Itt maradsz vele, Eleanora?
- Aha...
- Jólvan. Akkor majd jövök.- bólintottam és elindultam
A nap hátralévő része ugyanolyan volt, mint az eddigi. Lőtt sérülés ott, bepánikolt hozzátartozó itt. Na, meg hisztis spanyolok. Olyan kettő felé járhatott az idő, mikor a váróban beszélgettem egy nővel és hirtelen egy, kettő... hat-hét ideges és aggódó arcú férfi lépett be a bejáraton. Az egyik rögtön meg is célzott engem. Gondolom, mert látóhatáron belül, én voltam ez egyetlen orvos.
- Hol van Fernando Torres?- szegezte nekem a kérdést mindenféle köszönés vagy valami nélkül
- Elnézést...- próbáltam kedvesen reagálni- Megtudhatnám, ki maga? Hozzátartozó esetleg?
- Nehogy már ne tudja, ki vagyok!- nézett rám karba tett kezekkel a férfi, mire én csak felvont szemöldökkel a fejemet ingattam- Sergio Ramos vagyok! A Real Madrid és a Spanyol Válogatott focistája, Fernando Torres csapattársa és egyik legjobb barátja!
- Aha...- néztem végig ezen a Sergio Ramoson és egy szemforgatás után hátat fordítottam neki és visszaindultam a dolgomra, na ő ezt nem engedte
- Héhéhé!- állt az utamba- Nem válaszolt!
- Sergio!- jelent meg Eli mellettünk, majd hozzám fordult- Ne haragudj... Ő Sergio Ramos..
- Igen, már mondta Mr. Nagyképű...
- Minek nevezett?- kapta fel a fejét Ramos
- Pont annak...
- Jójójó...- állt közénk Eli- Sergio, Nando jól van! Bent kell maradnia egy-két napig, ugye, Emily?
- Így van...
- Honnan tudja?
- Ő az egyik kezelő orvosa Fernandonak- felelte helyettem Eleanora, mire a pasinak kikerekedtek a szemei- Odavihetem őket hozzá?
- Őket?
Eleanora a fejével a többi pár érkezőre bökött, mire én csak egy nagyot sóhajtottam. Most ennyien állják el az utat azon a kis folyosón? Mert ugye szabad szoba még mindig nem volt. Nem volt tanácsos ezt tenni. és ezt meg is mondtam nekik. Erre még egy őrült spanyol el kezdett pattogni.
- Mi az, hogy nincs szabad szoba? Hát milyen kórház ez? Be kéne perelni ezt az egész kócerájt!
- Higgadj már le, Pedro!- ripakodott rá Eli
- Nem higgadok le! Mi ez, te?! Egy ekkora kórház, és a betegek a folyosón vannak???
Legszívesebben felképeltem volna a tagot, az volt a szerencséje, hogy ekkor megjelent Mark.
- Mi folyik itt?- lépett oda
- Be lesz perelve ez az utolsó semmire nem jó kórház!- hisztizett tovább a spanyol
- Maga meg ki lesz vitetve a biztonságiakkal- felelte nemes egyszerűséggel Mark fel nem nézve a kórlapból, amit éppen olvasgatott, majd felém fordult- Fél órán belül felszabadul egy szoba. Azt szeretném, hogy a nővérekkel helyezzétek el ott Mr. Torrest. Holnap reggel pedig szépen rendbe hozzuk azt a kart.
- Rendben van...- bólintottam és miután Mark elment, a nagy társaságra pillantottam- Fél óra múlva meg lehet látogatni, Mr. Torrest. Addig nem! És egyszerre csak 2 ember mehet majd be hozzá!
Azzal választ meg nem várva elmentem. Ennyi felfuvalkodott hólyagot. Jó csak Ramos meg ez a Pedro szólalt meg, de nekem ők ketten is elegek voltak. Főleg Ramosnak azon a szövegén hűltem ki, hogy "Nehogy már ne tudja, ki vagyok!". Mégis honnan tudnám? Soha életemben nem találkoztam vele. És úgy mondta, mintha ő lenne az Atya úristen. Adja az ég, hogy többet ne fussak össze vele, mert különben esküszöm, felképelem.
A kórház két nagyobb részét összekötő "hídon" állapodtam meg végül, ami előtt egy hatalmas ablak volt és a parkolóra nézett. Most egy csomó ember volt és a lövöldözés áldozatainak "emlékére" énekeltek odakint, mindenki egy-egy mécsest tartva a kezében. De bent is sokan voltak és nézték őket, köztük Meredith, és az "aggódó feleség a váróban". A fél órát itt töltöttem el. Egyszerűen jól esett hallgatni, ahogy énekeltek, de aztán mennem kellet. Előkészítettük Mr. Torres-nek a szobát, és be is feküdhetett.
- Akkor most beküldök párat a csapattársai közül.- mosolyogtam rá, ő normális volt, nem beképzelt bunkó, megkedveltem és a betegekkel amúgy is jó, ha jóban van az ember
- Rendben van. Köszönöm- húzódott neki is egy hálás mosolyra a szája
Bólintottam és lementem a váróba Eleanoráékhoz, akik azonnal fel is pattantak együltő helyükből. Elmondtam nekik, hogy akkor ketten bemehetnek Torreshez. Az első jelentkező természetesen Mr. Nagyképű volt, aki a szememben átment "az aggódó feleségbe a váróban". Vele még egy ember ment fel, aki szintén egy csapattárs volt és Juan Mata néven mutatkozott be. A pedro nevezetű meg még mindig puffogott, és nekem muszáj volt hozzászólnom. Egyszerűen késztetést éreztem rá.
- Egy lövöldözés sérültjeit kellett ma ellátnunk... Egy iskolából...!- mondtam neki flegmán- A csapattársa sérülése közel nem volt olyan komoly... Először gondolkozni kéne, aztán karattyolni...
Mást inkább nem fűztem hozzá. Tudtam volna még mit, de azt én bántam volna meg...
