4.fejezet /Tangolita/

Eleanora

Hiába siettem, Em még így is el tudott tűnni a szemem elől. Mindig is gyors léptekkel volt megáldva, ebben pedig semmit sem változott. Ahogy próbáltam megkeresni és sorra elhaladtam a kórtermek, vizsgálók és a folyosók során, felidéződött bennem az itteni életem. Számtalan emlék kötött ide, amelyek most mind egyszerre jöttek elő az agyam rejtett zugából. Ez volt az a vizsgáló, ahol lehányt az a pasas, aki szinte minden héten elkezdett különféle betegségeket színlelni, csak hogy láthasson. Ha elnéztem a váró felé és becsuktam a szemem, magam előtt láttam, ahogy csoportosan igyekeztünk végig a folyosón és tanakodtunk, hogy ugyan kire mi jut ma? Össze kell varrni egy kisebb sérülést vagy netán szerencsénk lesz és akad valami érdekesebb eset is? Ismerős volt a hely, de mégis idegennek éreztem a klinikán magam. Merengve jártam végig a mostanra kiürült folyosókat és arra gondoltam, hogy milyen érzés volt először belépni az épületbe, amikor megütötte a fülem egy beszlgetésfoszlány, miszerint Dr. Altman a kettes műtőben épp a lövöldözőt operálja, a galériáról pedig elég sokan nézik a műtétet. Próba szerencse alapon arrafelé vettem az irányt és sikerült is Embe botlanom, szó szerint.

-         Ne haragudj! – kért elnézést.

-         Nincs semmi... – legyintettem. „ Rendben itt vagyok, de mit mondjak neki?” bizonytalanodtam el, egy pillanatra. – Igazából pont téged kereslek...

-         Engem? – láthatóan meglepte a dolog.

-         Gondoltam beszélgethetnénk...

Em hirtelen szóhoz sem jutott, csak nagy szemeket meresztve nézett rám.Egyszer csak Dr. Sheperd jelent meg Em mellett, így már tudtam, hogy választ biztos nem kapok.

-         Nem jössz kajálni? – kérdezte meg Emet, aztán szintén meglepett tekintettel nézett rám – Eleanora?

Nem válaszoltam, csak egy halvány mosollyal az arcomon biccentettem. Derek visszafordult Em felé, majd intettek nekem és elindultak enni. Ugyan választ nem kaptam az előbb, de Em arcáról leolvashattam, hogy mit gondol. Én tűntem el, majd bukkantam fel most hirtelen 1 év után, miközben még csak egy sorral sem tudattam vele, hogy mi a helyzet velem, így megértettem az érzéseit és igazat is adtam neki. Kicsit keserű szájízzel indultam vissza a váróba, ahol a játékosok kettesével váltották egymást Nando ágyánál. Ikerrel együtt a következő váltással én mentem be Nandohoz, hogy megkérdezzem, hogy hogyan érzi magát. Most már sokkal jobb színben volt és megköszönte a segítségemet, majd pedig hosszasan ecsetelte, hogy mindenki mennyire törödik a betegekkel. Mielőtt pedig kimentem, a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel Olallát és nyugtassam meg, hogy tényleg nincs semmi komoly baja, mert neki nem hiszi el. Amikor visszamentünk a váróba, ott találtuk don Vicentét és Dr. Varelát. Természetesen ők voltak a következők, akik bementek Torreshez, a főnököm pedig vissza küldött a szállodába. Hálás voltam neki érte, mert nagyon kimerített ez a nap és ólómsulyúnak éreztem a végtagjaimat. Beültem az autóba, amivel Nandot a klinikára hoztam és elindultam. Ahogy keresztül haladtam Seattle utcáin, végig a múlton töprengtem. Bizonyos mértékig ez a város is az otthonom volt nem is olyan rég és nosztalgikus vágyakozás fogott el, ha csak erre gondoltam, ami meglepett. A forgalomban araszolva unottan szemléltem az épületeket és magamban listát készítettem róla, hogy mi változott. Az utca egyik oldalán egy kisebb társaság nevetgélt és indult valószínűleg bulizni, ahgy jobban megnéztem őket, az egyik alak nagyon ismerősnek tűnt, így közelebb mentem hozzájuk, aztán leparkoltam a kocsit és odakiabáltam a középső, hosszú barna hajú lánynak.

-         Nati, Nati! Hát így jársz te egyetemre? – a lány megállt és meglepetten nézett körül az utcán, mígnem meg nem állapodott a pillantása rajtam, aztán otthagyva a barátait, odafutott hozzám és a nyakamba ugrott.

-         Eli! – részesített egy csontropogtató ölelésben.

-         Te is hiányoztál hugi!  Mi újság van veled?

-         Most tartjuk a vizsgatemető partit, jelentem túléltem a második évet! – újságolta vidáman.

-         Gratulálok! Ettől már csak nehezebb jön.  – vigyorogtam rá a húgomra.

-         Te aztán tudod, hogy mivel bátorítsd az embert!

-         Anya? – váltottam témát.

-         Holnap érkezik Seattlebe, látogass meg és akkor beszélhetsz vele!

-         Majd rádcsörgök, hogy mikor megyek.

- Na de én most megyek, mert hív a kötelesség! Majd találkozunk! Szervusz nővérkém! – sietett a többiek után Nati. A húgom anya példáját követte és pszichológiát tanult. Nati rengeteg dologban az én ellentétem volt, míg én halálosan komolyan vettem a tanulást és a munkát, ő lazábban fogta fel az egészet, de ez nem jelenti azt, hogy ellinkelte volta a kötelességeit. Én mindent szeretek előre eltervezni, a húgom pedig elkötelezett híve a spontaneitásnak, egyszóval tipikusan kijön rajtunk, hogy én vagyok az idősebb, mert én vagyok a földhözragadottabb, akiben több van apából, míg Nati anyától örökölte a tulajdonságai nagy részét. Mosolyogva néztem a távolodó alakját és egy nagy sóhajjal nyugtáztam magamban, hogy bizony már az én kis hugicám is felnőtt, maga mögött hagyva azokat az éveket, amikor még a babáival játszott fodrászosat.

 Beültem az autóba és továbbfolytattam az utam a válogatott szálláshelye felé. Letettem a kocsit a föld alatti parkolóba és a kulcsot leadtam a recepción, aztán a szobám felé vettem az irányt. Ahogy kinyitottam az ajtót, a szőnyegen egy újságot pillantottam meg. Felvettem a színes magazint és elvettem a hozzá tűzött cetlit.

„A recepciósnál láttam meg ezt az újságot és kihízelegtem tőle, hogy nekem adja. Gondoltam biztos örülsz majd neki. :) Santi”

Belelapoztam a magazinba és rögtön a 4. oldalon megláttam, hogy miért kérte el az újságot. Édesanyámról volt egy cikk benne, miszerint 2 másik neves pszichológussal együtt írtak egy könyvet, amely majd csak most fog megjelenni és ezzel kapcsolatban interjúvolták meg. Anya, azaz Dr. Holly Evanovich a legjobb pszichológusnak számított az egész USA-ban és nem egy híresebb ember is tartozott a páciensei közé. Tudtam róla, hogy egy könyvön dolgozik, de bármennyire is hízelegtem neki, nem akarta megmutatni az elkészült oldalakat, azt mondta, hogy legyen meglepetés, én pedig most várom a könyv megjelenését, mert tudom, hogy az egyik első példányt én fogom megkapni. Úgy gondoltam, hogy megkeresem Santit és megköszönöm neki az újságot, tényleg nagy örömet szerzett vele. Kiléptem a folyosóra és végigmentem az ajtók során, egyenesen Cazorla és Capdevila közös szobájához, ahonnan épp akkor lépett ki Joan.

-         Mi a helyzet Nandoval? – érdeklődött.

-         2-3 napig benntartják, de semmi komoly. A lehető legjobb kezekbe került. – mosolyogtam rá – Santi benn van?

-         Már alszik. Tudod, mindig ilyen, ha kimarad a délutáni siesta. Olyan nyügös tud lenni, mint egy kisgyerek, így inkább korán lefeküdt.

-         Köszi! Akkor majd holnap beszélek vele.

-         Bejössz Pepéékhez? Nem rég ért vissza a klinikáról és szervez valamit.

-         Most inkább kihagynám. Sok volt kicsit ez a mai nap... – sóhajtottam fel, mert megint eszembe jutott a kis beszélgetésem Emilyvel.

-         Valami baj van? – indultunk el egymás mellett.

-         Semmi. Nem érdekes. – legyintettem.

Csendben sétáltunk a folyosón, aztán elérkeztünk Pepéék szoobájához. Joan még egyszer megkérdezte, hogy nincs-e kedvem bemenni és miután nemet intettem a fejemmel, kinyitotta az ajtót és bement. Ha nem tudtam volna, hogy melyik ajtó mögött keressem a válogatott második számú kapusát, 2 dologból rögtön rájöhettem volna, hogy hol találom. Először is ott volt a legnagyobb forgalom, mert a válogatott tagjai egymásnak adták a kilincset, másodszor pedig harsány nevetés hangja jött ki az ajtó mögül. Picit megálltam és hallgatóztam. Megpróbáltam kitalálni, hogy mi folyik odabenn, Alvaro pedig épp ekkor lépett ki onnan kezében a telefonjával és észre sem vett.

-         Esto es Espartaaaaaaa! – ugrottam rá hátulról a madridi védőre, mire ő majdnem eldobta a telefonját.

-         Eli, rám hoztad a szívbajt! – tette a kezét a szívére.

-         Semmi gond, orvos vagyok. – kuncogtam. – De legalább elértem, hogy kibújj végre a telefonodból.

-         Csak ezt postoltam ki. – mondta, aztán az orrom alá nyomta a kis szerkezetet.

„Unatkoztunk... :D” – szólt a rövid tweet, aztán megnéztem a hozzá mellékelt képet. Pepe grimaszolva fél lábon ugrál a szoba közepén, a többiek meg röhögve figyelik, a háttérben pedig egy egész kis konyha lett berendezve.

-         Ti tulajdonképp most mit csináltok odabenn? – kérdeztem Alvarot, mert sok mindent megéltem már Pepe híes bulijain, de ilyet még nem láttam.

-         Activityzünk. Itt Pepe épp azt próbálja elmutogatni, hogy „ a férfi, aki az ingjében felejtette a gombostűt”.

-         Ilyen kártyára nem emlékszem, hogy lenne a társasjátékhoz. – nevettem.

-         Saját felfogásban játszunk. Ha nem találja ki senki sem, akkor pörgetünk egyet az üveggel és amire mutat, az bekerül a turmixba, amit a végén a vesztes csapat tagjainak kell lehúznia. Épp most küldtek el mogyoróvajat szerezni, mert Gerard  azt pörgette ki.

-         Holnap meg majd sorban álltok nekem, mert ki tudja mi bajotok lesz a kotyvaléktól

-         Eli, ne legyél már ünneprontó!

-         Alvaro, hozod már azt a mogyoróvajat? – kiabált Pepe.

-         Máris. – válaszolt - Nem nézel be? – fordult felém.

- Most kihagyom, de nektek jó mulatást! – vettem az irányt a saját szobám felé, Alvaro pedig elindult a konyhára mogyoróvajat szerezni. Bezártam magam mögött az ajtót és átvettem az alvóscuccom, aztán befeküdtem az ágyba, megpróbálva minél előbb elaludni. Ám bárhogy is próbálkoztam csak forgolódtam az ágyban az álom pedig nagy ívben elkerült, mert mindig eszembejutott, hogy a saját hülyeségem miatt ment tönkre a barátságunk Emmel. Egy idő után meguntam, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, ezért elvettem az éjjeliszekrényről a szálloda szóróanyagát és megnéztem, hogy a báron kívül, mi van még nyitva ilyenkor. Egyedül az uszodába lehetett még lemenni, ezért átvettem a fürdőruhám, felkaptam rá a melegítőmet és afelé vettem az irányt. Úgy gondoltam, hogy néhány hossz után talán majd elálmosodok és könnyebben el tudok majd aludni. Odabenn már nem égett a villany, de a kinntről beszűrödő fény elég világosságot teremtett az uszodában. Az egyik napozóágyra letettem a melegítőmet és a törülközöm, aztán beugrottam a vízbe, aminek kellemes hőmérséklete volt és majdnem szívrohamot kaptam, amikor egyszer csak Javi Martínez bukkant fel a víz alól, pont mögöttem. Ijedten néztem rá, de ő csak vigyorgott.

-         Csak te vagy az....-fújtam ki a benntartott levegőt - Annyira megijesztettél!

-         Túl magas labda volt. Nando?

-         Benntartják pár napig, de semmi komoly.

-         Értem.

-         Hogyhogy itt vagy ilyenkor? – kérdeztem meglepetten.

-         Nem bírtam aludni. – vont vállat a focista. – És te?

-         Én sem. Gondoltam úszok pár hosszt és könnyebb lesz. – csaptam bele a feszülő víztükörbe és átúsztam a medence másik végébe.

-         Verseny? – termett mellettem Javi.

-         Háromra.

-         Oké.

-         Majd türelmetlenül várni foglak a medence másik végén. Egy, kettő, három – hadartam el a számokat és már ott sem voltam.

-         Hé! Eli, ez nem ér! – eredt a nyomomba a bilbaoi.

-         Az élet bizony néha igazságtalan, Javi. – jegyeztem meg egy fintor kíséretében, aztán kimásztam a medencéből,  kiültem a szélére és elmerültem a gondolataimba. Csak a lábam lógott a vízbe. A focista még úszott pár hosszt, aztán mellém ült.

-         Mi a baj?

-         Hm? – eszméltem fel és ahogy ráemeltem a tekintetem végignéztem Javin. A hajáról csöpögött a víz és minden egyes csepp végigfolyt a kisportolt mellkasán.

-         Csak azt kérdeztem, hogy mi nyomja a szíved?

-         Nem érdekes. – legyintettem.

-         Ha ennyire aggaszt, akkor biztos az.

-         Ennyire látszik?

-         Ühüm. – bólintott egyet. – Bármi is az, nekem elmondhatod. Esküszöm lakat lesz a számon, ha szeretnéd, de lehet, hogy könnyebben fogod érezni magad.

-         Hát jó. – mosolyogtam rá Javira. – Kicsit sok volt ez a mai nap. Nandot abba a kürházba vittem, ahol medikusként dolgoztam, mielőtt megkaptam volna ezt az állást a válogatottnál. Sok ismerőssel találkoztam, ami egy kicsit felkavart, aztán mikor Ramosék megérkeztek Serg és Pedro patáliát csapott a kórház közepén. Én szégyelltem magam helyettük is, aztán le is hordtam mind a kettőt. Sergionál azt hiszem hatott, de Pedro...

-         Sese csak Nando miatt aggódott. Tudod, hogy mennyire jóban vannak. Pedro meg...hát őt ismered.

-         Tudom. De volt más is. Mind ketten egy emberre támadtak rá, méghozzá Emilyre, aki a legjobb barátnőm volt. Én tudtam, hogy ő még ott dolgozik, de őt igencsak meglepte, hogy felbukkantam. Mielőtt visszajöttem a szállodába beszélni akartam vele, de láttam rajta, hogy neki ehhez nincs kedve. Megértem, hogy neheztel rám, mert én voltam az, aki eltűntem és majdnem 1 évig még életjelet sem adtam neki, pedig a legjobb barátnők voltunk. Annyiszor gondoltam, hogy felkeresem, de sohasem tettem meg. Most mondhatnám, hogy nem volt időm rá, de ez nem lehet kifogás. Rosszul érzem magam, amiért miattam ment tönkre a barátságunk, mert hiányzik... – csordult ki egy könnycsepp a szememből, de gyorsan letöröltem.

-         Eli, én csak azt tudom neked mondani, hogy a bocsánatkérés az élet ragasztója, mert képes bármit megjavítani. Keresd meg Emilyt és beszélj vele! Mondd el neki ugyanazt, amit most nekem is elmondtál. Ha tényleg annyira jó barátnők voltatok, akkor ezen még lehet segíteni.

-         Köszönöm!

-         Ugyan...ha bármi baj van, hozzám is fordulhatsz. – mosolygott rám - Eli, de hiszen te reszketsz! Gyere, törülközz meg! – állt fel Javi, majd engem is felhúzott és a hátamra terítette a törülközőt. Mögém állt és elkezdte a két karomat dörzsölni a törülközővel.

-         Most már egész biztosan megszáradtam. – néztem rá egy idő után, mire ő kissé zavarba jött és elengedett.

-         Bocsi! Kicsit elkalandoztam. – ugrott bele a medencébe.

-         Semmi gond. – dobtam le a törülközőt és én is beugrottam a habok közé és a víz alatt  beúsztam középre, ahol Javi is volt. Épp előtte bukkantam fel a hullámok közül. – Látod, ilyet én is tudok. – simítottam hátra a vizes hajam. – Most meg mi a baj? – Néztem kérdőn a bilbaoira, mert ő nem szólt egy szót sem, csak nézett rám nagy szemekkel.

-         Nem érdekes. – rázta meg a fejét és arrébb úszott.

-         Na de mégis! – úsztam utána. – Javi, én is elárultam neked, hogy mi bánt.

-         Nem fogod feladni, igaz?

-         Nem. – ráztam meg a fejem.

-         Rendben, elárulom. De figyelmeztetlek rá, hogy te akartad tudni!

-         Jól van, de mondd már! – türelmetlenkedtem. Javi egy szót sem szólt, csak még közelebb vont magához és megcsókolt....

3. fejezet /Klausz/

~Emily

Jól esett elrendezni ezt a Pedro gyereket azt kell, hogy mondjam. Az egész napi feszültségemet így legalább nem olyanon vezettem le, akit szerettem, hanem egy teljesen ismeretlen, arrogáns és beképzelt emberen.
Miután egy nagy levegő után otthagytam a spanyol szekciót a kettes műtő feletti galéria felé vettem az irányt, ahol már többen is ott voltak és együtt nézték, ahogyan Teddy, azaz Dr. Altman és Christina, Meredith legjobb barátnője, a lövöldözőt műtik. A műtét végén a főnök, Dr. Webber egy kisebb beszédet tartott összefoglalva benne a mai nap sikerességét, hiszen mindenki életben maradt a lövöldözés áldozatai közül. Néhányan, például Lexie, April vagy Dr. Bailey elpityeredett, de a könnyek hamarosan fel is száradtak, ugyanis a mellettem ülő Derek nevetni kezdett... Majd őt követte Meredith, és ezt már én sem tűrtem kacagás nélkül és szép lassan mindenkiből kitört a nevetés...
Hatalmas nagy vigyorral az arcomon léptem ki a teremből, és fordultam volna el jobbra, mikor hirtelen nekimentem valakinek... Eli volt az.
- Ne haragudj!- kértem rögtön elnézést
- Nincs semmi...- legyintett Eli és mintha hezitálni kezdett volna- Igazából pont téged kereslek...
- Engem?- kérdeztem vissza, mint egy hülye, pedig elsőre is megértettem a kérdést
- Gondoltam beszélgethetnénk...
Hát nem nagyon tudtam mit válaszolni, mert miről beszélgethetnénk mi ketten? Egy éve azt se tudom, hogy Eli él vagy hal... Lehet, hogy legjobb barátnők voltunk, de ez megváltozott, ő is változott, és én is. Végül a szerencse az én oldalamra állt, és nem kellett válaszolnom, ugyanis Derek jelent meg mellettem.
- Nem jössz kajálni?- kérdezte, majd a pillantása Elire sodródott-Eleanora?
Igen, ő még nem tudta, hogy Eli visszatért. Emlékszem, hogy miután Eli egyre ritkábban adott hírt maga felől, Dereknek panaszkodtam, és igen, néha hisztiztem, hogy Eli annyira nem képes, hogy közölje "Még élek!".
- Mehetünk- néztem fel az unokabátyámra, majd mindketten intettünk Elinek és lementünk a kantinba, jobban mondva, én először még beugrottam a mosdóba és úgy indultam Derek után az étkezőbe
Mikor beléptem a szememmel keresni kezdtem, és szinte rögtön ki is szúrtam, de nem egyedül volt, hanem egy számomra ismeretlen idegennel, de odamentem hozzájuk.
- Megjöttem!- léptem oda Derek mellé és végigmértem az idegent szemben velem
Ugyanolyan melegítőt viselt, mint Mr. Nagyképű, Torres, a pattogó bunkó spanyol és Eli. Ebből egyértelműen az jött le, hogy ő is a csapat tagja. Emellett jeggyűrűje volt, tehát házas, és a kisugárzása... Elnyerte a tetszésemet, olyan nem is tudom... Megnyugtató, vagy ilyesmi. Azt is megállapítottam, hogy ad az igényességre, és főleg a hajára... Szószerint a legapróbb pontosságra is ügyelt.
- Em! Bemutatom neked David Villát- mutatott Derek az eddig idegen jelenlévőre, majd közelebb hajolva, halkabban folytatta, hogy csak én halljam- Tudod, a focista... Akit mondtam!
Így visszagondolva, pá hónapja tényleg említett valami focistákat Derek egy nagyobb spanyol rangadóról. Derek ugyanis szerette a focit, bármilyen meccset képes volt megnézni. Engem is többször le akart ültetni a TV elé, hogy legalább egy mérkőzést nézzek végig, de eddig egyszer sem sikerült neki.
- Helló!- nyújtottam végül kezet mosolyogva Villának- Emily Ann Sheperd vagyok, az ő unokahúga- böktem a fejemmel Derekre És ne haragudj, hogy nem kezdtem el sikongatni, mint egy hülye a jelenlétedtől... De őszinte leszek... Fogalmam sincs, hogy ki vagy.
A focista ezt egy rövidke nevetéssel nyugtázta, Derek pedig vigyorogva ingatta a fejét. Kicsit lökött természet vagyok, ezt bizonyította ez a jelenet is, de ezt szerették bennem sokan.
- Elhiheted, hogy nem haragszom- szólalt meg végül- Végre egy fiatal lány, akinek nem kell bugyit cserélnie, mikor meglát minket...
Ezt most én nyugtáztam nevetéssel. Szimpatikus volt ez a David Villa. Végre egy nem beképzelt, pattogó spanyol, hanem egy normális, teljesen a földön két lábon álló ember.
Hirtelen a hangosbemondóra kaptuk fel a fejünket: "Dr. Sheperd-t várják a recepciónál." 
- De melyiket?- sóhajtottunk fel egyszerre Derekkel, majd ő vette magához a szót- Annyiszor megmondtam, hogy a keresztnevet is mondják...
Azzal elindultunk a recepció felé, és David is jött velünk. Elég jól elbeszélgettünk vele, és egyre és egyre és egyre szimpatikusabb lett a szememben. Már nem voltunk messze az információs pulttól, mikor észrevettem, hogy csak egy ember várakozik ott... Mr. Nagyképű. Na, én helyben meg is álltam és Derekne néztem.
- Biztos nem engem várnak...- böktem a recepció felé- Úgyhogy nem is megyek tovább...
- Biztos?
- Biztos- bólintottam magabiztosan, és miután Derek egy vállrándítás után továbbment, én leültem a mellettem lévő fotelbe, és csak akkor vettem észre, hogy David összefont karokkal a mellkasán néz le rám
- Téged vár Sergio, mi?
- Gondolom- vontam meg a vállam- De nem nagyon füllik ahhoz a fogam, hogy a beképzelt képét nézzem...
- Igen, hallottam, hogy kicsit túllőtt a célon, mikor bejöttek a kórházba...- bólogatott a spanyol és leült mellém- ...de csak aggódott. Fernando a legjobb barátja...
- Lehet, de az a duma, hogy "nehogy már ne tudja ki vagyok"... Hát lehet ő a világ megmentője, akkor sem akarok még ránézni sem...- álltam fel végül és kezdtem el fel alá sétálni- Mennem kéne megnézni a csapattársatokat... Majd még valamikor biztosan beszélünk így vagy úgy... Szia David!
A focista is gyorsan elköszönt, én pedig már mentem is leellenőrizni Mr. Torrest, elküldeni a maradék látogatóját, és után már mehettem is haza...
De nem ment minden olyan gördülékenyen, ahogyan én azt elterveztem, ugyanis már mentem ki a parkolóba a kocsimhoz, mikor a kijáratnál egy kéz rántott vissza. nem durván, csak megállítottak, hogy utolérjenek. Mikor megfordultam, Mr. Nagyképűvel találtam szembe magam.
- Remek...- mordultam fel
- Most mivan?- kérdezte hisztérikus hangon Ramos
- Mit akar? Elmondani, hogy Spanyolország következő királyával állok szemben?
- Mivan?- vonta fel a szemöldökét Mr. Nagyképű- Csak bocsánatot akartam kérni a bunkóságomért...
Ez az utolsó mondata meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ez az ember egyáltalán tudja, hogy mit jelent az, hogy bocsánatot kérni.
Már válaszoltam volna, mikor hirtelen valaki a nevemen szólított.
- Em!
Ahogy megfordultam, a vőlegényemet, Ericet vettem észre, aki hevesen integetett nekem, így nem is hezitáltam sokat, egy biccentés és egy gyors elköszönés után, otthagytam Mr. Nagyképűt és Eric felé vettem az irányt. Kíváncsi voltam, hogy ilyenkor mit keres itt... Főleg, hogy mikor utoljára beszéltünk, ajtócsapdosással váltunk el egymástól...

2.fejezet /Tangolita/

Most nem tudtam hozzá képeket hozni, de a következőtől már lesznek a fejezeteimhez azok is. :) Elnézést, de meg van hülyülve a netem :/

Eleanora

„Helló Seattle!” – húztam félre a függönyt a szállodai szobám ablaka előtt. Örömmel vettem szemügyre, hogy az elmúlt időben nem sok minden változott a városban, csak pár felhőkarcolóval több lett, de ez megszokott itt, az Újvilágban. Eleanora Segovia vagyok és a spanyol válogatott orvosi stábjának vagyok a tagja és ha annak idején nem hagytam volna ott a medikusi állásom, most harmadéves lennék a Grace Klinikán. Bár a nevemből nem derül ki, de félig amerikai is vagyok a spanyol mellett, így azt is mondhatjuk, hogy hazajöttem. Édesanyám, apa halála után velem és Natival visszaköltözött a hazájába, ezért itt kezdtem el az orvosira járni, hogy majd egy napon folytathassam azt, amit édesapám elkezdett. Nagyon szerettem a kórházban dolgozni, de amikor a nagyapám azzal hívott fel, hogy talált egy álláshirdetést, amit megpróbálhatnék, nem tudtam nemet mondani, még ha ez azzal is járt, hogy itt kellett hagynom Seattlet. Új kihívásra vágytam és nem is gondoltam, hogy ennyire jó helyre kerülök. Általában havonta egyszer van 2 válogatott meccs, amiken természetesen ott vagyok, de amikor épp nincs egy sem, akkor Madridban a Sanitas Klinikán dolgozom a válogatottnál is főnököm keze alatt, aki a spanyol fővárosban sem épp hétköznapi páciensek különféle sérüléseit kezeli. Most a válogatott az USA nagyvárosaiban turnézik és ennek a körútnak az egyik állomása ez a város. A Seattle Sounders FC stadionjában, a CenturyLink Field-en fognak a fiúk pályára lépni, ami egyszerre szolgál soccer és football pályának is, de a meccsig van még pár nap. Ellökve magam az ablaktól ránéztem a faliórára, amelynek ketyegése halkan töltötte be a szobát és konstatáltam magamban, hogy a reggeliig még bőven van időm. Elvettem a gondosan összehajtogatott melegítőmet a székről és átöltöztem, aztán törökülésben telepedtem le az ágyra ölemben a laptopommal. Amint betöltött a gép, rögtön rácsatlakoztam az internetre és megnyitottam a Facebookot meg a Twittert, hogy megnézzem, miket posztoltak ki az ismerőseim. Facen az első bejegyzés, amivel szembetaláltam magam, a lakótársamtól, Danieltől származott.

„Ma este egy kicsit kirúghatnánk a hámból. 9-re várok mindenkit nálam!  Piát hozzatok, a kaját én szerzem. A jelszó: buli hajnalig!!! Na meg egy szót sem Elinek...”

Rögtön hozzá is szóltam a bejegyzéséhez.

„Dani, azért mert nem vagyok otthon még el tudom olvasni, hogy bulit szervezel.”

Alig vártam egy kicsit máris jött a válasz, amin kicsit meghökkentem, ugyanis Daninak elméletileg még az egyetemen kellene lennie, de a mellékelt ábra szerint megint inkább az otthon kényelmét és a szórakozást választotta a fejtágítás helyett.

„Nyugi, a te szobádat légmentesen lezárjuk. Ne legyél már ünneprontó Eli!”

„Ajánlom is! Ha elrámolsz magatok után, akkor felőlem azt műveltek, amit akartok. Ja! És lehetőleg Pacot is hagyjátok ki a partiból! :P  Még emlékszem a múltkorira...” – pötyögtem le a választ. Paco a csontvázam neve, ami nem fért el a szobámban, ezért a nappliba lett száműzve. Dani ragaszkodott hozzá, hogy adjunk neki nevet és Barbinak akarta keresztelni az exbarátnője után, de én felvilágosítottam, hogy Barbi valójában, anatómiailag inkább férfi, így lett Paco, a lakótársam pedig még adatlapot is csinált neki a Facebookon. A legutolsó bulis estén Paco kapott egy aranyos sapkát a fejére, egy partyszemüveget, egy tollboát és egy szivart a szájába, aztán beállították a zuhanyfülkébe, én pedig a netre kipakolt fótókról tudtam meg mindezt. „Különben a Forma1 modelljeid kiárusításon fogják végezni” – fejeztem be a gondolatot és elküldtem. Dani tervezőmérnöknek készül és a legnagyobb álma, hogy az ő általa tervezett autóval nyerjen világbajnokságot Alonso, ezáltal érthető, hogy a modellautógyűjteményét tartja a legnagyobb becsben.

„Pacoról majd én gondoskodom és akkor nem kell a modellautóimat piszkálnod.:D Na de most megyek bevásárolni estére. Vigyázz magadra! Nehéz lenne másik lakótársat találnom, ha veled bármi történne. :D :P”

Mosolyogva ráztam meg a fejem, ahogy olvastam Dani sorait. Jó pár hónapja élünk egy fedél alatt és időközben nem csak lakótársak, hanem igazi jóbarátok is lettünk. Mindig azt hiszik, hogy járunk is, de ez nem igaz. Egyébként sem voltam túl sokat szerelmes, mert csak haverként tekintek a pasikra. Egyszerűen nem tudom őket komolyan venni és különben is elég nekem a hivatásom. Ez kitölti az egész életemet, másnak nem is nagyon van helye benne és nekem ez így nagyon is megfelel. Miután Danival megbeszéltük a buli kérdését, rálestem a Twitterre is és nem akartam hinni a szememnek, Alvaro máris írt.

„Jó reggelt mindenkinek! Csodás napra ébredtünk @R_Albiollal Seattleben.”

„@aarbeloa17 Neked is jó reggelt!” – írtam neki.

„@EleanoraS , a mi kis doktor nénink is fenn van már! Üdv szomszéd! :D”

„@aarbeloa17 Most komolyan így beszélgetünk, mikor itt vagytok a szomszédban Raúllal? :D” – félretettem a gépet és csendben kimentem a szobából, odaosonva Alvaroék szobájáig, aztán bekiabáltam neki az ajtón keresztül. „kapcsoltam ki a laptopot,kkora kocka! :D"j be!"i megjelölt a tweetjében.

 Raúllal? Kocka vagy :P"Kocka vagy”, aztán visszafutottam a szobába és ismét ölembe vettem a gépet. A  spanyol meze elejére a Twitter logóját kellene rávasalni, a hátára meg a mezszám fölé azt, hogy aarbeloa17.... igazi függő.

„ @EleanoraS majd a reggelinél találkozunk! Nem vagyok kocka! :D ” – Alighogy befejeztük Alvaroval a beszélgetést, kikapcsoltam  a laptopot és visszatettem a laptoptáskába, aztán elindultam a közös reggelire. Az étkezőben már hosszú sor állt a svédasztal előtt, legalább a fél Roja ott toporgott tányérral a kezében. Én is elvettem egy tányért és beálltam a sor végére hangosan köszönve a többieknek. A keret tagjaival alapvetően jó kapcsolatban voltam már csak a munkám miatt is, na meg ki nem kedvelné meg percek alatt ezeket a játékosokat? Persze vannak, akikkel jobban elvagyok, mint másokkal, de hát amennyi focistával találkozok, ez nem is csoda, 23 – 24 ember közül nem mindenkivel van időm ugyanannyit beszélgetni és nem is ismerkedni jöttem, mégis észrevétlenül tettem szert új barátokra.

-         Jó reggelt! – termett mögöttem a semmiből Santi és kicsit megcsikizte a derekam, amire ugrottam egy kisebbet és reflexből. – Mi a kaja?

-         Amit szedsz magadnak. - Kezdtem el vizslatni a kínálatot, aztán megpakoltam a tányérom és odasétáltam ahhoz az asztalhoz, ahol Capdevila, Navas és Cazorla ültek és még volt 3 szabad hely. A Santi melleti üres széken foglalatam helyet, ugyanis a kerettagok közül ő a legjobb barátom és bizalmasom is egyben, akivel évközben is tartottuk a kapcsolatot e-mailek és telefonok segítségével. A kis spanyol észrevette, hogy poharat elfelejtett hozni magával, úgyhogy elment érte, én pedig a másik kettőt is a cinkosommá téve, elemeltem a kis adag lekvárját és a kést is cserébe a reggeli ijesztgetésért. Ahogy ismét helyet foglalt, elkezdte a fejét vakargatni és tekintete az asztalt kezdte pásztázni, mert neki akart látni a reggelijének, de pár dolognak nyoma veszett előle.

-         Keresel valamit? – kérdeztem Santit, miközben jó ízűt haraptam a gofriból és az asztal alatt átcsúsztattam a tárgyakat Joan kezébe.

-         A lekváromat és a kést.

-         Én nem láttam, hogy hoztál magaddal azt is. Ti fiúk? – kérdeztem a másik két asztaltársamat, de ők is csak tagadólag rázták meg a fejüket.

-         Akkor én még alszom félig. – állt fel az asztaltól, aztán elment egy másik adag lekvárért és késért.

-         Leülhetünk? – állt meg az asztalnál Llorente és Martínez, a bilbaoi duó. Csak intettünk, hogy persze, viszont közben a Santitól elemelt tárgyak visszaérkeztek hozzám, Javi pedig észre sem vette, hogy a kis doboz lekvárra készül ülni.

-         Javi, Stop! – figyelmeztettem, aztán elszedtem a székről a lekvárt meg a kenőkést és visszatettem Santi tányérjára. – Most már leülhetsz. Bocsi! – Javi elfoglalta a helyét a mellettem lévő széken és közben Santi is visszatért kezében egy újabb kis doboz lekvárral és egy kenőkéssel. Meglepetten nézte a „nem volt lekvárt és kenőkést”  a tányérján és kissé morcosan nézett rám.

-         Most meg mi van? – kérdeztem ártatlanul.

- Tudhattam volna, hogy te voltál! Na várj csak, azt még visszakapod! Könnyű a kicsit bántani!– látott neki a reggelijének és vidám csevej kezdődött az asztalunknál. De nem csak nálunk volt vidám a hangulat, hanem a körülöttünk lévő asztaloknál is. A barcás klikk minden második mondata végére odabiggyesztette, hogy moc-moc és nagyon nagyokat röhögtek magukon. A madridi különítmény pedig szintén jókat sztorizgatott, már amikor Pepe hagyta őket szóhoz jutni. Nagy mosollyal az arcomon dőltem hátra a széken és éreztem, hogy tele vagyok. Alvaronak nem is kellett több, rögtön ott termett, lefotózott a telefonjával, aztán ki is postolta a művét a Twitterre.

„@EleanoraS a jól lakott ovódás”

- Alvaro, ha nem törlöd ki azonnal, megjárod! – fenyegettem meg a focistát, de ő csak röhögve indult ki az étkezőből. A gombócba gyűrt szalvétát rádobtam a tányéromra és felegyenesedtem, gondoltam utána megyek, de véletlen meglöktem a szintén indulni készülő Javit, akinek a kezében még ott volt a narancslével teli pohár. Nem is lennék Eleanora Segovia, ha nem rám borult volna az egész.

-         Jaj Eli, ne haragudj! Nem volt szándékos. – kezdte el a pólómon éktelenkedő narancsléfoltot törölgetni. A keze véletlen feljebb is csúszott a művelet közben, egészen a mellemig, aztán fülig vörösen vette el onnan és inkább elővett még egy szalvétát és a kezembe nyomta. – Ez se volt szándékos! Bocsi! – hebegte zavartan.

-         Semmi gond. Nyugi!  - nyugtattam meg mosolyogva a bilbaoit, aztán elmentem, hogy átöltözzek, mielőtt a főnököm, Dr. Bruno Varela nem hívat az edzés előtt...

*

Szerencsére a délelőtti edzésen nem akadt dolgunk és nyugodtan ülve nézhettük végig, ahogy izzadnak és nevetgélnek a fiúk, mindezt felváltva. Mivel senkit sem kellett kötözgetni és a fájó tagjaikat ellátni, amint visszaértünk a szállodába, ledőltem kicsit pihenni és édesapámra gondoltam. Ő ugyan most mit szólna ahhoz, hogy egy focicsapat orvosi stábjában dolgozom? Apa a Gregorio Marañonban dolgozott és ő volt a legjobb orvos a világon.... Rengeteg életet megmentett, ez volt az élete, amíg le nem győzte a rák. Szeretnék olyan lenni, mint ő, hogy büszke legyen rám, akárhol van is most. Bár most szó szerinti értelemben nem életeket mentek, de ha más szemszögből nézem a kérdést, akkor mégis. Egy sportolónak a sport az élete és ha sikerül meggyógyítani valakit egy súlyos sérülés után visszaadva a sportnak, ez már majdnem olyan... Egyszer csak kivágódott a szobám ajataja és Sergio Ramos trappolt be. Megfogta a karom és felhúzott az ágyról.

-         Eli, gyere gyorsan! Nando! Jaj Istenem!

-         Mi történt?

-         Nando! A keze! Gyere már Eli! – húzott is maga után.

-         Jövök már, ne rángass! – siettem a közös szobájuk felé megelőzve még Ramost is. Belépve a helységbe, letérdeltem az ágyon ülő és láthatóan szenvedő Nando elé, aki egy konyharuhát szorított a bal kezére és kinyitottam a kis dobozkámat.

-         Mi történt?

-         Leforráztam a  kezem.

- Értem. A jeget vagy mi ez vidd el innen, a túl hideg ugyanis lokális fagyást okozhat. – nyomtam a konyharuhába csavart nagyon hideg valamit Sergio kezébe - Inkább vizezd be a konyharuhát!- küldtem ki az ideges feleségre hajazó Sesét a szobából, én pedig szemrevételeztem Torres kezét és azonnal láttam, hogy ehhez én nem vagyok elég, be kell vinni a kórházba. Fogtam az égési sérülésekre való kenőcsöt és bekentem vele a sérülését, aztán befedtem pár gézlappal és bekötöztem. Időközben Sergio is visszatért a konyharuhával, ezt is rákötöztem a kötés tetejére és elsiettem telefonálni a főnökömnek, hogy mi történt, majd visszamentem a szobába.

- Nando, beviszlek a kórházba. A legjobb helyre, amit csak ismerek. – jelentettem ki, aztán beültünk a szálloda egyik autójába és elindultam a régi munkahelyem, a Grace Klinika felé. Útközben rengeteg mentőt láttunk szintén a kórház felé tartani és azonnal sejtettem, hogy valami baj van és gondoltam is rá, hogy biztos tele vannak, de rápillantottam a mellettem ülő szenvedő focistára és eldöntöttem, hogy akkor sem viszem máshová. Nandonak a legjobb kezelésre van szüksége és azt csakis ott kaphatja meg. Na és én is kíváncsi voltam, hogy változott-e valami a klinikán. Leparkoltam nem messze a bejárattól és bekísértem Nandot a kórházba, ahol  az első, akivel találkoztam Em volt. Em, vagyis Emily Ann Sheperd az évfolyamtársam volt és a legjobb barátnőm is, csak miután hazaköltöztem a munkám miatt szépen lassan megszakadt a kapcsolat kettőnk közt.

- Eli? -  láthatóan meglepődött, hogy ott talál, de gyorsan átlendült a kezdeti meglepettségén, ahogy megpillantotta a mellettem álló Torrest.

- Ő Fernando Torres, csúnyán lefforrázta a bőrét. Nagyjából elláttam, de kell neki a kórházi kezelés. Egyből erre a klinikára gondoltam.

- Pedig most tele vagyunk. – ingatta meg a fejét Em, miközben Nandot leültettük az egyik fotelbe. – Kész káosz van. Nem hiszem, hogy van szabad vizsgáló vagy szoba... – világosított fel a kórházi állapotokról. Emen látszott, hogy már jó ideje talpon lehet, biztos valami súlyos tömegbaleset történt és már órák óta alig pihent.

-Em! Kérlek! Utána tudnál nézni? – próbálkoztam még egyszer.

-Mindjárt jövök! – sóhajtott egyet és elsietett a folyosón. Én addig ott maradtam Nandoval és kikötöztem a vizesruhát, hogy majd könnyebb legyen leszedni, aztán a nagy sürgés-forgást figyeltem. Mindenki idegesen futkározott fel-alá és a váró is tele volt síró és a szeretteikért aggodó emberekkel. Nem sokkal később megpillantottam Emet és vele jött Dr. Sloan is. Nyugtatólag tettem Nando vállára a kezem.

- Jó kezekbe kerülsz.

- Hello Eleanora! Jó napot, Mr. Torres! – köszönt Mark és láthatóan ő is meglepődött az ittlétemen. -  Dr. Sloan vagyok, a klinika plasztikai sebésze, én fogom ellátni a sérülését, Dr. Sheperd segítségével, természetesen. de hol is?- fordult Em felé.

- Folyosón... Az egyik kocsin... Más nincs...

- Akkor ott.- vont vállat Mark- Menjünk!

Azzal elindultunk a legközelebbi folyosóra, ahol Torrest szépen leültettük az ágyra, Em hozta a felszerelést Marknak, és nekiláttak. Kitisztították a sebet és Mark megnyugtatta Nandot, hogy bármilyen csúnya is most a karja, helyre tudja hozni. És ez így is volt.

- Amint lesz szabad szoba, elmehet innen- közölte Em, miután végeztek a sebek ellátásával- Addig itt kéne várni, és majd jövök... Itt maradsz vele, Eleanora?

- Aha...-bólintottam

- Jólvan. Akkor majd jövök.- ment el Em is. Nando már pár fokkal jobban érezte magát és hogy addig is elfeledtessem vele a bajt, a családjáról kezdtem el kérdezgetni, ő pedig örömmel mesélt az otthoni dolgokról, én pedig figyelmesen és csendben hallgattam. Jó ideje beszélgettünk már, amikor páran a válogatottból megjelentek a bejáratnél és Sergio hangja ütötte meg a fülem, ahogy ráripakodott valakire. Gyorsan odasiettem a vita helyszínére, hogy leállítsam a spanyolt, aki Emmel veszekedett.

- Sergio!- szóltam rá erélyesen a védőre - Ne haragudj... Ő Sergio Ramos.. – én szégyelltem magam helyette is.

- Igen, már mondta Mr. Nagyképű...

- Minek nevezett?- kapta fel a fejét Ramos

- Pont annak...

- Jójójó...- álltam Em és Serg közé - Sergio, Nando jól van! Bent kell maradnia egy-két napig, ugye, Emily? – Fordultam Em felé.

- Így van...

- Honnan tudja?

- Ő az egyik kezelő orvosa Fernandonak- feleltem - Odavihetem őket hozzá? – mutattam a kis csoportnyi válogatott játékosra, név szerint Pedrora, Fabregasra,  Matára és a két Davidra.

- Őket? – kérdezett vissza Em és az arcán láttam, hogy nem tartja jó ötletnek. – Eli, nem lenne túl jó, ha ennyien állnátok el azt a kis folyosót, majd ha lesz szabad szoba.  – fejtette ki Em.

- Mi az, hogy nincs szabad szoba? Hát milyen kórház ez? Be kéne perelni ezt az egész kócerájt! – lépett kicsit előrébb Pedro és elkezdett pattogni.

- Higgadj már le, Pedro!- ripakodtam rá. Vele sohasem voltam túl jóban, mert hajlamos volt azt hinni, hogy azért mert világsztár focista, ő az Atyaúristen.

- Nem higgadok le! Mi ez, te?! Egy ekkora kórház, és a betegek a folyosón vannak??? – fordult felém és folytatta a pattogást.

- Mi folyik itt?- lépett oda hozzánk Dr. Sloan.

- Be lesz perelve ez az utolsó semmire nem jó kórház!- folytatta tovább a műsort Pedro, én pedig helyette is szégyelltem magam.

- Maga meg ki lesz vitetve a biztonságiakkal- felelte nemes egyszerűséggel Mark fel nem nézve a kórlapból, amit éppen olvasgatott, majd Em felé fordult - Fél órán belül felszabadul egy szoba. Azt szeretném, hogy a nővérekkel helyezzétek el ott Mr. Torrest. Holnap reggel pedig szépen rendbe hozzuk azt a kart.

- Rendben van...- mondta Em és miután Mark elment végignézett rajtunk - Fél óra múlva meg lehet látogatni, Mr. Torrest. Addig nem! És egyszerre csak 2 ember mehet majd be hozzá! – figyelmeztetett és elsietett. Időközben Iker és Pepe is megérkezett és csatlakozott a kis társasághoz. Átmentünk a váróba és miután helyet foglaltak a fotelekben, Sergiot és Pedrot kihívtam a kórház elé, hogy beszéljek velük. Odakinn egy csomó ember állt mécsesekkel a kezében és énekeltek, ezért még arrébb sétáltunk. Karbatett kézzel álltam meg a 2 jómadár előtt és belekezdtem a szónoklatomba.

- Sergio – fordultam a védő felé – Értem, hogy nagyon aggódtál Nando miatt,  de ez akkor sem elég indok arra, hogy így lerohand az itt dolgozó orvosokat. Amerikában vagyunk, itt ti nem számítotok annyira híresnek és ismertnek, különben is az itt dolgozó medikusoknak nincs idejük rá, hogy ilyenekkel foglalkozzanak.

- Pedro – fordultam a másik spanyol felé – Vegyél vissza kicsit az arcodból! Ez rád is áll Sergio!  Ez a klinika a város legjobb kórháza és az USA területén is a legjobbak között van. Nem véletlenül hoztam pont ide Nandot.

- Abbahagytad a prédikációt? – kérdezte Pedro és meg sem várva a válaszom visszament az épületbe. Kedvem lett volna felképelni, de nem tehettem meg, mert tuti azonnal világgá kürtölte volna a dolgot és engem rúgtak volna ki miatta.

- Bocsánat Eli! – szólalt meg Sergio visszarángatva engem a valóságba a gondolatban felpofozott Pedrotól.

- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Emtől.

- Ismered? – hökkent meg Serg.

- Igen. Mielőtt hozzátok kerültem, itt dolgoztam medikusként, Em pedig a legjobb barátnőm volt.

- Mesélsz? – kérdezte Sergio, mi pedig visszaindultunk az épületbe, közben pedig meséltem neki a múltamról. Alighogy leültünk, már meg is jelent Em és megkérdezte, hogy ki lesz az a két ember, akik bemennek Nandohoz. Az egyikük természetesen Sergio volt, a másik pedig Juan. Míg ők elindultak a csapattársuk szobája felé, Em Pedrohoz fordult és elárulta, hogy miért volt egész nap káosz a klinikán, aztán sarkon fordult és elment. Egy ideig még hezitáltam, de aztán döntöttem és elsiettem Em után, otthagyva pár percre a válogatott focistákat a váróban....

1. fejezet /Klausz/

~Emily

Azon a napon a szokottnál korábban dobott ki reggel az ágy, pedig még tudtam volna aludni, hiszen egész éjjel a klinkán szenvedtem. Nem is... Rosszul fogalmaztam. Nem úgy szenvedtem, dolgoztam. Harmadéves medikus vagyok a seattle-i Grace klinikán és a tegnap este kész káosz volt.
Egyébként a nevem Emily Ann Sheperd, de mindneki csak Em-nek szólít. Tavasszal fogom betölteni a 26. életévemet. Ami a munkámat illeti... Imádom! Kislánykorom óta erre a hivatásra készültem, és boldogabb nem is lehetnék, hogy már eddig eljutottam. A gyakornoki éveimből a jelenlegin kívül még kettő van hátra, de ha ezeket sikeresen el is végzem, akkor sem biztos, hogy olyan, igazi orvos leszek. Ötödik év végén jön a mindent eldöntő nagy vizsga. Ha azon elbukik az ember, újra kell csinálnia az utolsó évet. Nagyon reméltem, hogy nekem erre majd nem kerül sor.
Visszatérve a mai napra... Nagyokat nyújtózva sétáltam le a szobámból a konyhába, ahol már voltak páran, ugyanis átmenetileg egy olyan házban élek, ahol nem egy-ketten laknak, hanem többen. Ez a ház az unokabátyám, Derek feleségének, Meredithnek a háza volt. Kettejükön kívül itt lakott még Mer féltestvére, Lexie, három rezidens a klinikáról, Alex, Jackson és April, valamint most átmenetileg én, ugyanis a vőlegényemmel kisebb mosolyszünet van közöttünk.

A konyhapultnál Meredith kotyvasztott valamit, az asztalnál pedig April és Jackson üldögélt.

- Jó reggelt- köszöntem, és én is leültem az asztalhoz

- Neked is- fordult hátra Mer- Ilyen korán fent? Azt hittem ma is éjszakás vagy...

- Az is...- tettem le a fejem az asztallapra, miközben Jackson egy bögre kávét tolt elém- Köszi... Nem tudtam aludni...

Nem sokáig voltunk így négyesben, ugyanis hármójuknak menni kellett dolgozni. 

Miután egyedül maradtam, nem tudtam mit kezdeni magammal. Fel-alá járkáltam a házban. Még nem volt ilyen. Valamivel mindig el tudtam ütni az időt... Végül a kanapén kötöttem ki. Visszagondoltam az első napomra a klinikán. Mintha, csak tegnap lett volna, hogy átléptem az ajtaját, pedig már három éve is annak...  Nem csak, hogy esélyt kaptam arra, hogy valóra váltsam az álmaim, új barátokat is szereztem., igaz akivel a legjobb barátságba kerültem, az a második év végén ott hagyta a Grace klinikát és elment Spanyolországba egy focicsapat orvosi stábjának a tagja lett. Eleinte tartottuk a kapcsolatot telefonon, meg interneten, de aztán szép lassan ezek is feledésbe merültek és Elivel teljesen eltávolodtunk egymástól.

Az elmélkedésemből a csipogóm zökkentett ki. A kijelzőre pillantva, a klinika számát véltem felfedezni, gyorsan fel is hívtam a recepciót, hogy mit akarnak. Be kellett mennem. Egy iskolában lövöldözés tört ki, a sebesültek száma nagyon nagy. Minden kézre szükség volt. Gyorsan pakoltam össze minden holmimat, és amint elkészültem kocsiba pattantam. Éreztem, hogy történni fog valami ma, de hogy ez? Egy lövöldözés? Ez a nap mindenkinek nehéz lesz a klinikán, de nem hagyhatjuk, hogy a begyógyult sebek most szakadjanak fel. Fél éve a klinikán is hasonló dolog történt. Egy férfi, aki elvesztette a feleségét, mondjuk úgy mészárlást rendezett... Derek volt a célpontja, meg is kapta, nagyon kevésen múlott, hogy ne halljon meg. De volt akivel ez történt... Könnyek szöktek a szemembe, ahogyan ez az emlék feltört, de nem hagyhattam, hogy ez eluralkodjon rajtam, így a sós cseppeket le is töröltem, majd hamarosan a klinikára is megérkeztem. 

Ott már káosz volt. A hatalmas váró megtelt a sérültek hozzátartozóival, a sürgősségin őrültek háza volt, a vizsgálószobák tele voltak, de én először az öltözők felé vettem az irányt, ahol magamra vettem az orvosi felszerelést, majd mentem a dolgomra. A sürgősségire mentem, ahol az osztály vezetőjétől, Dr. Owen Hunt-tól kértem eligazítást.

- Először menjen ki a váróba, itt vannak a kórlapok, beszéljen pár hozzátartozóval!- nyomott a kezembe pár papírt, majd folytatta- Utána, menjen ki, a mentők folyamatosan jönnek...

- Értem, rendben van...

Azzal már mentem is a munkámra. Szerencsére csak jó híreket és kevésbé rossz híreket kellett közölnöm. A váróban Meredith-szel is összefutottam, aki futólag elhadarta, hogy Derekkel összeveszett a műtőben, amiért fél óránként kijön a műtőasztalon fekvő férfi feleségéhez.

- ... csak azt felejti el, hogy nemrég még én voltam az aggódó feleség a váróban- bosszankodott

- Nyugi, tudod milyen, ha munkáról van szó...- vontam vállat egy kis fejingatás kíséretében, hiszen erre mást tényleg nem lehetett mondani

- Tudom, tudom...- bólogatott Mer, majd indult is vissza a műtőbe, én pedig mentem volna a a mentősökhöz, de ekkor a főbejáraton, egy aggódó tekintetű lány lépett be, és ahogy láttam, egy sérültet hozott

Rögtön odamentem és akkor szembesültem azzal, hogy ki is a lány. Alig hittem a szememnek. Ő már nem volt ennyire meglepődve, hiszen tudta, hogy itt dolgozok.

- Eli?- néztem rá nagy szemekkel, majd a mellette álló barna hajú, szeplős, olyan kisfiús srácra, férfira, nem tudtam eldönteni, pillantottam, akin látszott, hogy szenved

- Ő Fernando Torres, csúnyán leforrázta a bőrét...- világosított fel Eleanora- Nagyjából elláttam, de kell neki a kórházi kezelés... Egyből erre a klinikára gondoltam...

- Pedig most tele vagyunk- ingattam a fejem, miközben a férfit leültettem az egyik fotelbe a váróba- Kész káosz van... Nem hiszem, hogy van egy szabad vizsgáló is, vagy szoba...

- Em! Kérlek! Utána tudnál nézni?- kérdezte Eli

- Mindjárt jövök...- mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében és ott hagytam őket

Minden folyosón végigmentem üres szoba után kutatva, de sehol nem volt egy se. Nem volt más választásom. Ha Fernando Torrest el akartam, akartuk látni, akkor azt az egyik folyosón álló betegágyon kellett. Mielőtt visszamentem volna Eliékhez, a sürgősségire rohantam, a kórház plasztikai sebészéért, Dr. Mark Sloan-ért, aki egyébként Derek legjobb barátja volt. Éppen egy beteget látott el, de szerencsére vele volt Lexie is.

- Mark!

- Igen, Em?- kérdezte úgy, hogy fel se pillantott egy seb összevarrásából

- Kint a váróban van egy férfi... Leforrázta a kezét, elég csúnya. Tudnál jönni?

- Nos, ha Dr. Grey átveszi ezt a pácienst, akkor igen- nézett fel Lexie-re, aki csak bólintott, így Mark felállt és jött utánam- Egy leforrázott kar miatt vagy ilyen ideges?

- Eli hozta be...- vágtam rá

- Az az Eli? Eleanora Segovia?- lepődött meg Mark is- Mit keres Seattle-ben? Azt hittem Spanyolországban kapott munkát...

- Én is... Na mindegy, a beteget Fernando Torres-nek hívják amúgy...

- Megjegyeztem- bólintott Sloan, és csendben mentünk tovább egymás mellett, majd két perc múlva már oda is értünk Eliékhez és Mark vette magához a szót- Hello Eleanora! Jó napot, Mr. Torres! Dr. Sloan vagyok, a klinika plasztikai sebésze, én fogom ellátni a sérülését, Dr. Sheperd segítségével, természetesen. de hol is?- fordult felém

- Folyosón... Az egyik kocsin...- tártam szét a karjaim- Más nincs...

- Akkor ott.- vont vállat Mark- Menjünk!

Azzal elindultunk a legközelebbi folyosóra, ahol Torrest szépen leültettük az ágyra, én hoztam felszerelést Marknak, és nekiláttunk. Kitisztítottuk a sebet... Hát a bőre elég csúnya lett a forrázástól. De Mark megnyugtatta, hogy helyre tudja hozni. És ez így is volt.

- Amint lesz szabad szoba, elmehet innen- mondtam, miután végeztünk a sebek ellátásával- Addig itt kéne várni, és majd jövök... Itt maradsz vele, Eleanora?

- Aha...

- Jólvan. Akkor majd jövök.- bólintottam és elindultam

A nap hátralévő része ugyanolyan volt, mint az eddigi. Lőtt sérülés ott, bepánikolt hozzátartozó itt. Na, meg hisztis spanyolok. Olyan kettő felé járhatott az idő, mikor a váróban  beszélgettem egy nővel és hirtelen egy, kettő... hat-hét ideges és aggódó arcú férfi lépett be a bejáraton. Az egyik rögtön meg is célzott engem. Gondolom, mert látóhatáron belül, én voltam ez egyetlen orvos.

- Hol van Fernando Torres?- szegezte nekem a kérdést mindenféle köszönés vagy valami nélkül

- Elnézést...- próbáltam kedvesen reagálni- Megtudhatnám, ki maga? Hozzátartozó esetleg?

- Nehogy már ne tudja, ki vagyok!- nézett rám karba tett kezekkel a férfi, mire én csak felvont szemöldökkel a fejemet ingattam- Sergio Ramos vagyok! A Real Madrid és a Spanyol Válogatott focistája, Fernando Torres csapattársa és egyik legjobb barátja!

- Aha...- néztem végig ezen a Sergio Ramoson és egy szemforgatás után hátat fordítottam neki és visszaindultam a dolgomra, na ő ezt nem engedte

- Héhéhé!- állt az utamba- Nem válaszolt!

- Sergio!- jelent meg Eli mellettünk, majd hozzám fordult- Ne haragudj... Ő Sergio Ramos..

- Igen, már mondta Mr. Nagyképű...

- Minek nevezett?- kapta fel a fejét Ramos

- Pont annak...

- Jójójó...- állt közénk Eli- Sergio, Nando jól van! Bent kell maradnia egy-két napig, ugye, Emily?

- Így van...

- Honnan tudja?

- Ő az egyik kezelő orvosa Fernandonak- felelte helyettem Eleanora, mire a pasinak kikerekedtek a szemei- Odavihetem őket hozzá?

- Őket?

Eleanora a fejével a többi pár érkezőre bökött, mire én csak egy nagyot sóhajtottam. Most ennyien állják el az utat azon a kis folyosón? Mert ugye szabad szoba még mindig nem volt. Nem volt tanácsos ezt tenni. és ezt meg is mondtam nekik. Erre még egy őrült spanyol el kezdett pattogni.

- Mi az, hogy nincs szabad szoba? Hát milyen kórház ez? Be kéne perelni ezt az egész kócerájt!

- Higgadj már le, Pedro!- ripakodott rá Eli

- Nem higgadok le! Mi ez, te?! Egy ekkora kórház, és a betegek a folyosón vannak??? 

Legszívesebben felképeltem volna a tagot, az volt a szerencséje, hogy ekkor megjelent Mark.

- Mi folyik itt?- lépett oda

- Be lesz perelve ez az utolsó semmire nem jó kórház!- hisztizett tovább a spanyol

- Maga meg ki lesz vitetve a biztonságiakkal- felelte nemes egyszerűséggel Mark fel nem nézve a kórlapból, amit éppen olvasgatott, majd felém fordult- Fél órán belül felszabadul egy szoba. Azt szeretném, hogy a nővérekkel helyezzétek el ott Mr. Torrest. Holnap reggel pedig szépen rendbe hozzuk azt a kart.

- Rendben van...- bólintottam és miután Mark elment, a nagy társaságra pillantottam- Fél óra múlva meg lehet látogatni, Mr. Torrest. Addig nem! És egyszerre csak 2 ember mehet majd be hozzá!

Azzal választ meg nem várva elmentem. Ennyi felfuvalkodott hólyagot. Jó csak Ramos meg ez a Pedro szólalt meg, de nekem ők ketten is elegek voltak. Főleg Ramosnak azon a szövegén hűltem ki, hogy "Nehogy már ne tudja, ki vagyok!". Mégis honnan tudnám? Soha életemben nem találkoztam vele. És úgy mondta, mintha ő lenne az Atya úristen. Adja az ég, hogy többet ne fussak össze vele, mert különben esküszöm, felképelem.

A kórház két nagyobb részét összekötő "hídon" állapodtam meg végül, ami előtt egy hatalmas ablak volt és a parkolóra nézett. Most egy csomó ember volt és a lövöldözés áldozatainak "emlékére" énekeltek odakint, mindenki egy-egy mécsest tartva a kezében. De bent is sokan voltak és nézték őket, köztük Meredith, és az "aggódó feleség a váróban". A fél órát itt töltöttem el. Egyszerűen jól esett hallgatni, ahogy énekeltek, de aztán mennem kellet. Előkészítettük Mr. Torres-nek a szobát, és be is feküdhetett.

- Akkor most beküldök párat a csapattársai közül.- mosolyogtam rá, ő normális volt, nem beképzelt bunkó, megkedveltem és a betegekkel amúgy is jó, ha jóban van az ember

- Rendben van. Köszönöm- húzódott neki is egy hálás mosolyra a szája

Bólintottam és lementem a váróba Eleanoráékhoz, akik azonnal fel is pattantak együltő helyükből. Elmondtam nekik, hogy akkor ketten bemehetnek Torreshez. Az első jelentkező természetesen Mr. Nagyképű volt, aki a szememben átment "az aggódó feleségbe a váróban". Vele még egy ember ment fel, aki szintén egy csapattárs volt és Juan Mata néven mutatkozott be. A pedro nevezetű meg még mindig puffogott, és nekem muszáj volt hozzászólnom. Egyszerűen késztetést éreztem rá.

- Egy lövöldözés sérültjeit kellett ma ellátnunk... Egy iskolából...!- mondtam neki flegmán- A csapattársa sérülése közel nem volt olyan komoly... Először gondolkozni kéne, aztán karattyolni...

Mást inkább nem fűztem hozzá. Tudtam volna még mit, de azt én bántam volna meg...

Sziasztok!

Dettivel (Tangolitával) úgy döntöttünk, hogy új, ezúttal közös történetbe kezdünk bele. A sztori a Grace Klinika című sorozat, illetve a Spanyol Válogatott köré fog fonódni. A főszereplője két lány, Emily és Eleanora. Többet a sztoriról jobb oldalt olvashattok ->. :)
Reméljük, ez a történet is elnyeri majd a tetszéseteket.
Puszi!