4.fejezet /Tangolita/

Eleanora

Hiába siettem, Em még így is el tudott tűnni a szemem elől. Mindig is gyors léptekkel volt megáldva, ebben pedig semmit sem változott. Ahogy próbáltam megkeresni és sorra elhaladtam a kórtermek, vizsgálók és a folyosók során, felidéződött bennem az itteni életem. Számtalan emlék kötött ide, amelyek most mind egyszerre jöttek elő az agyam rejtett zugából. Ez volt az a vizsgáló, ahol lehányt az a pasas, aki szinte minden héten elkezdett különféle betegségeket színlelni, csak hogy láthasson. Ha elnéztem a váró felé és becsuktam a szemem, magam előtt láttam, ahogy csoportosan igyekeztünk végig a folyosón és tanakodtunk, hogy ugyan kire mi jut ma? Össze kell varrni egy kisebb sérülést vagy netán szerencsénk lesz és akad valami érdekesebb eset is? Ismerős volt a hely, de mégis idegennek éreztem a klinikán magam. Merengve jártam végig a mostanra kiürült folyosókat és arra gondoltam, hogy milyen érzés volt először belépni az épületbe, amikor megütötte a fülem egy beszlgetésfoszlány, miszerint Dr. Altman a kettes műtőben épp a lövöldözőt operálja, a galériáról pedig elég sokan nézik a műtétet. Próba szerencse alapon arrafelé vettem az irányt és sikerült is Embe botlanom, szó szerint.

-         Ne haragudj! – kért elnézést.

-         Nincs semmi... – legyintettem. „ Rendben itt vagyok, de mit mondjak neki?” bizonytalanodtam el, egy pillanatra. – Igazából pont téged kereslek...

-         Engem? – láthatóan meglepte a dolog.

-         Gondoltam beszélgethetnénk...

Em hirtelen szóhoz sem jutott, csak nagy szemeket meresztve nézett rám.Egyszer csak Dr. Sheperd jelent meg Em mellett, így már tudtam, hogy választ biztos nem kapok.

-         Nem jössz kajálni? – kérdezte meg Emet, aztán szintén meglepett tekintettel nézett rám – Eleanora?

Nem válaszoltam, csak egy halvány mosollyal az arcomon biccentettem. Derek visszafordult Em felé, majd intettek nekem és elindultak enni. Ugyan választ nem kaptam az előbb, de Em arcáról leolvashattam, hogy mit gondol. Én tűntem el, majd bukkantam fel most hirtelen 1 év után, miközben még csak egy sorral sem tudattam vele, hogy mi a helyzet velem, így megértettem az érzéseit és igazat is adtam neki. Kicsit keserű szájízzel indultam vissza a váróba, ahol a játékosok kettesével váltották egymást Nando ágyánál. Ikerrel együtt a következő váltással én mentem be Nandohoz, hogy megkérdezzem, hogy hogyan érzi magát. Most már sokkal jobb színben volt és megköszönte a segítségemet, majd pedig hosszasan ecsetelte, hogy mindenki mennyire törödik a betegekkel. Mielőtt pedig kimentem, a lelkemre kötötte, hogy hívjam fel Olallát és nyugtassam meg, hogy tényleg nincs semmi komoly baja, mert neki nem hiszi el. Amikor visszamentünk a váróba, ott találtuk don Vicentét és Dr. Varelát. Természetesen ők voltak a következők, akik bementek Torreshez, a főnököm pedig vissza küldött a szállodába. Hálás voltam neki érte, mert nagyon kimerített ez a nap és ólómsulyúnak éreztem a végtagjaimat. Beültem az autóba, amivel Nandot a klinikára hoztam és elindultam. Ahogy keresztül haladtam Seattle utcáin, végig a múlton töprengtem. Bizonyos mértékig ez a város is az otthonom volt nem is olyan rég és nosztalgikus vágyakozás fogott el, ha csak erre gondoltam, ami meglepett. A forgalomban araszolva unottan szemléltem az épületeket és magamban listát készítettem róla, hogy mi változott. Az utca egyik oldalán egy kisebb társaság nevetgélt és indult valószínűleg bulizni, ahgy jobban megnéztem őket, az egyik alak nagyon ismerősnek tűnt, így közelebb mentem hozzájuk, aztán leparkoltam a kocsit és odakiabáltam a középső, hosszú barna hajú lánynak.

-         Nati, Nati! Hát így jársz te egyetemre? – a lány megállt és meglepetten nézett körül az utcán, mígnem meg nem állapodott a pillantása rajtam, aztán otthagyva a barátait, odafutott hozzám és a nyakamba ugrott.

-         Eli! – részesített egy csontropogtató ölelésben.

-         Te is hiányoztál hugi!  Mi újság van veled?

-         Most tartjuk a vizsgatemető partit, jelentem túléltem a második évet! – újságolta vidáman.

-         Gratulálok! Ettől már csak nehezebb jön.  – vigyorogtam rá a húgomra.

-         Te aztán tudod, hogy mivel bátorítsd az embert!

-         Anya? – váltottam témát.

-         Holnap érkezik Seattlebe, látogass meg és akkor beszélhetsz vele!

-         Majd rádcsörgök, hogy mikor megyek.

- Na de én most megyek, mert hív a kötelesség! Majd találkozunk! Szervusz nővérkém! – sietett a többiek után Nati. A húgom anya példáját követte és pszichológiát tanult. Nati rengeteg dologban az én ellentétem volt, míg én halálosan komolyan vettem a tanulást és a munkát, ő lazábban fogta fel az egészet, de ez nem jelenti azt, hogy ellinkelte volta a kötelességeit. Én mindent szeretek előre eltervezni, a húgom pedig elkötelezett híve a spontaneitásnak, egyszóval tipikusan kijön rajtunk, hogy én vagyok az idősebb, mert én vagyok a földhözragadottabb, akiben több van apából, míg Nati anyától örökölte a tulajdonságai nagy részét. Mosolyogva néztem a távolodó alakját és egy nagy sóhajjal nyugtáztam magamban, hogy bizony már az én kis hugicám is felnőtt, maga mögött hagyva azokat az éveket, amikor még a babáival játszott fodrászosat.

 Beültem az autóba és továbbfolytattam az utam a válogatott szálláshelye felé. Letettem a kocsit a föld alatti parkolóba és a kulcsot leadtam a recepción, aztán a szobám felé vettem az irányt. Ahogy kinyitottam az ajtót, a szőnyegen egy újságot pillantottam meg. Felvettem a színes magazint és elvettem a hozzá tűzött cetlit.

„A recepciósnál láttam meg ezt az újságot és kihízelegtem tőle, hogy nekem adja. Gondoltam biztos örülsz majd neki. :) Santi”

Belelapoztam a magazinba és rögtön a 4. oldalon megláttam, hogy miért kérte el az újságot. Édesanyámról volt egy cikk benne, miszerint 2 másik neves pszichológussal együtt írtak egy könyvet, amely majd csak most fog megjelenni és ezzel kapcsolatban interjúvolták meg. Anya, azaz Dr. Holly Evanovich a legjobb pszichológusnak számított az egész USA-ban és nem egy híresebb ember is tartozott a páciensei közé. Tudtam róla, hogy egy könyvön dolgozik, de bármennyire is hízelegtem neki, nem akarta megmutatni az elkészült oldalakat, azt mondta, hogy legyen meglepetés, én pedig most várom a könyv megjelenését, mert tudom, hogy az egyik első példányt én fogom megkapni. Úgy gondoltam, hogy megkeresem Santit és megköszönöm neki az újságot, tényleg nagy örömet szerzett vele. Kiléptem a folyosóra és végigmentem az ajtók során, egyenesen Cazorla és Capdevila közös szobájához, ahonnan épp akkor lépett ki Joan.

-         Mi a helyzet Nandoval? – érdeklődött.

-         2-3 napig benntartják, de semmi komoly. A lehető legjobb kezekbe került. – mosolyogtam rá – Santi benn van?

-         Már alszik. Tudod, mindig ilyen, ha kimarad a délutáni siesta. Olyan nyügös tud lenni, mint egy kisgyerek, így inkább korán lefeküdt.

-         Köszi! Akkor majd holnap beszélek vele.

-         Bejössz Pepéékhez? Nem rég ért vissza a klinikáról és szervez valamit.

-         Most inkább kihagynám. Sok volt kicsit ez a mai nap... – sóhajtottam fel, mert megint eszembe jutott a kis beszélgetésem Emilyvel.

-         Valami baj van? – indultunk el egymás mellett.

-         Semmi. Nem érdekes. – legyintettem.

Csendben sétáltunk a folyosón, aztán elérkeztünk Pepéék szoobájához. Joan még egyszer megkérdezte, hogy nincs-e kedvem bemenni és miután nemet intettem a fejemmel, kinyitotta az ajtót és bement. Ha nem tudtam volna, hogy melyik ajtó mögött keressem a válogatott második számú kapusát, 2 dologból rögtön rájöhettem volna, hogy hol találom. Először is ott volt a legnagyobb forgalom, mert a válogatott tagjai egymásnak adták a kilincset, másodszor pedig harsány nevetés hangja jött ki az ajtó mögül. Picit megálltam és hallgatóztam. Megpróbáltam kitalálni, hogy mi folyik odabenn, Alvaro pedig épp ekkor lépett ki onnan kezében a telefonjával és észre sem vett.

-         Esto es Espartaaaaaaa! – ugrottam rá hátulról a madridi védőre, mire ő majdnem eldobta a telefonját.

-         Eli, rám hoztad a szívbajt! – tette a kezét a szívére.

-         Semmi gond, orvos vagyok. – kuncogtam. – De legalább elértem, hogy kibújj végre a telefonodból.

-         Csak ezt postoltam ki. – mondta, aztán az orrom alá nyomta a kis szerkezetet.

„Unatkoztunk... :D” – szólt a rövid tweet, aztán megnéztem a hozzá mellékelt képet. Pepe grimaszolva fél lábon ugrál a szoba közepén, a többiek meg röhögve figyelik, a háttérben pedig egy egész kis konyha lett berendezve.

-         Ti tulajdonképp most mit csináltok odabenn? – kérdeztem Alvarot, mert sok mindent megéltem már Pepe híes bulijain, de ilyet még nem láttam.

-         Activityzünk. Itt Pepe épp azt próbálja elmutogatni, hogy „ a férfi, aki az ingjében felejtette a gombostűt”.

-         Ilyen kártyára nem emlékszem, hogy lenne a társasjátékhoz. – nevettem.

-         Saját felfogásban játszunk. Ha nem találja ki senki sem, akkor pörgetünk egyet az üveggel és amire mutat, az bekerül a turmixba, amit a végén a vesztes csapat tagjainak kell lehúznia. Épp most küldtek el mogyoróvajat szerezni, mert Gerard  azt pörgette ki.

-         Holnap meg majd sorban álltok nekem, mert ki tudja mi bajotok lesz a kotyvaléktól

-         Eli, ne legyél már ünneprontó!

-         Alvaro, hozod már azt a mogyoróvajat? – kiabált Pepe.

-         Máris. – válaszolt - Nem nézel be? – fordult felém.

- Most kihagyom, de nektek jó mulatást! – vettem az irányt a saját szobám felé, Alvaro pedig elindult a konyhára mogyoróvajat szerezni. Bezártam magam mögött az ajtót és átvettem az alvóscuccom, aztán befeküdtem az ágyba, megpróbálva minél előbb elaludni. Ám bárhogy is próbálkoztam csak forgolódtam az ágyban az álom pedig nagy ívben elkerült, mert mindig eszembejutott, hogy a saját hülyeségem miatt ment tönkre a barátságunk Emmel. Egy idő után meguntam, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, ezért elvettem az éjjeliszekrényről a szálloda szóróanyagát és megnéztem, hogy a báron kívül, mi van még nyitva ilyenkor. Egyedül az uszodába lehetett még lemenni, ezért átvettem a fürdőruhám, felkaptam rá a melegítőmet és afelé vettem az irányt. Úgy gondoltam, hogy néhány hossz után talán majd elálmosodok és könnyebben el tudok majd aludni. Odabenn már nem égett a villany, de a kinntről beszűrödő fény elég világosságot teremtett az uszodában. Az egyik napozóágyra letettem a melegítőmet és a törülközöm, aztán beugrottam a vízbe, aminek kellemes hőmérséklete volt és majdnem szívrohamot kaptam, amikor egyszer csak Javi Martínez bukkant fel a víz alól, pont mögöttem. Ijedten néztem rá, de ő csak vigyorgott.

-         Csak te vagy az....-fújtam ki a benntartott levegőt - Annyira megijesztettél!

-         Túl magas labda volt. Nando?

-         Benntartják pár napig, de semmi komoly.

-         Értem.

-         Hogyhogy itt vagy ilyenkor? – kérdeztem meglepetten.

-         Nem bírtam aludni. – vont vállat a focista. – És te?

-         Én sem. Gondoltam úszok pár hosszt és könnyebb lesz. – csaptam bele a feszülő víztükörbe és átúsztam a medence másik végébe.

-         Verseny? – termett mellettem Javi.

-         Háromra.

-         Oké.

-         Majd türelmetlenül várni foglak a medence másik végén. Egy, kettő, három – hadartam el a számokat és már ott sem voltam.

-         Hé! Eli, ez nem ér! – eredt a nyomomba a bilbaoi.

-         Az élet bizony néha igazságtalan, Javi. – jegyeztem meg egy fintor kíséretében, aztán kimásztam a medencéből,  kiültem a szélére és elmerültem a gondolataimba. Csak a lábam lógott a vízbe. A focista még úszott pár hosszt, aztán mellém ült.

-         Mi a baj?

-         Hm? – eszméltem fel és ahogy ráemeltem a tekintetem végignéztem Javin. A hajáról csöpögött a víz és minden egyes csepp végigfolyt a kisportolt mellkasán.

-         Csak azt kérdeztem, hogy mi nyomja a szíved?

-         Nem érdekes. – legyintettem.

-         Ha ennyire aggaszt, akkor biztos az.

-         Ennyire látszik?

-         Ühüm. – bólintott egyet. – Bármi is az, nekem elmondhatod. Esküszöm lakat lesz a számon, ha szeretnéd, de lehet, hogy könnyebben fogod érezni magad.

-         Hát jó. – mosolyogtam rá Javira. – Kicsit sok volt ez a mai nap. Nandot abba a kürházba vittem, ahol medikusként dolgoztam, mielőtt megkaptam volna ezt az állást a válogatottnál. Sok ismerőssel találkoztam, ami egy kicsit felkavart, aztán mikor Ramosék megérkeztek Serg és Pedro patáliát csapott a kórház közepén. Én szégyelltem magam helyettük is, aztán le is hordtam mind a kettőt. Sergionál azt hiszem hatott, de Pedro...

-         Sese csak Nando miatt aggódott. Tudod, hogy mennyire jóban vannak. Pedro meg...hát őt ismered.

-         Tudom. De volt más is. Mind ketten egy emberre támadtak rá, méghozzá Emilyre, aki a legjobb barátnőm volt. Én tudtam, hogy ő még ott dolgozik, de őt igencsak meglepte, hogy felbukkantam. Mielőtt visszajöttem a szállodába beszélni akartam vele, de láttam rajta, hogy neki ehhez nincs kedve. Megértem, hogy neheztel rám, mert én voltam az, aki eltűntem és majdnem 1 évig még életjelet sem adtam neki, pedig a legjobb barátnők voltunk. Annyiszor gondoltam, hogy felkeresem, de sohasem tettem meg. Most mondhatnám, hogy nem volt időm rá, de ez nem lehet kifogás. Rosszul érzem magam, amiért miattam ment tönkre a barátságunk, mert hiányzik... – csordult ki egy könnycsepp a szememből, de gyorsan letöröltem.

-         Eli, én csak azt tudom neked mondani, hogy a bocsánatkérés az élet ragasztója, mert képes bármit megjavítani. Keresd meg Emilyt és beszélj vele! Mondd el neki ugyanazt, amit most nekem is elmondtál. Ha tényleg annyira jó barátnők voltatok, akkor ezen még lehet segíteni.

-         Köszönöm!

-         Ugyan...ha bármi baj van, hozzám is fordulhatsz. – mosolygott rám - Eli, de hiszen te reszketsz! Gyere, törülközz meg! – állt fel Javi, majd engem is felhúzott és a hátamra terítette a törülközőt. Mögém állt és elkezdte a két karomat dörzsölni a törülközővel.

-         Most már egész biztosan megszáradtam. – néztem rá egy idő után, mire ő kissé zavarba jött és elengedett.

-         Bocsi! Kicsit elkalandoztam. – ugrott bele a medencébe.

-         Semmi gond. – dobtam le a törülközőt és én is beugrottam a habok közé és a víz alatt  beúsztam középre, ahol Javi is volt. Épp előtte bukkantam fel a hullámok közül. – Látod, ilyet én is tudok. – simítottam hátra a vizes hajam. – Most meg mi a baj? – Néztem kérdőn a bilbaoira, mert ő nem szólt egy szót sem, csak nézett rám nagy szemekkel.

-         Nem érdekes. – rázta meg a fejét és arrébb úszott.

-         Na de mégis! – úsztam utána. – Javi, én is elárultam neked, hogy mi bánt.

-         Nem fogod feladni, igaz?

-         Nem. – ráztam meg a fejem.

-         Rendben, elárulom. De figyelmeztetlek rá, hogy te akartad tudni!

-         Jól van, de mondd már! – türelmetlenkedtem. Javi egy szót sem szólt, csak még közelebb vont magához és megcsókolt....