3. fejezet /Klausz/

~Emily

Jól esett elrendezni ezt a Pedro gyereket azt kell, hogy mondjam. Az egész napi feszültségemet így legalább nem olyanon vezettem le, akit szerettem, hanem egy teljesen ismeretlen, arrogáns és beképzelt emberen.
Miután egy nagy levegő után otthagytam a spanyol szekciót a kettes műtő feletti galéria felé vettem az irányt, ahol már többen is ott voltak és együtt nézték, ahogyan Teddy, azaz Dr. Altman és Christina, Meredith legjobb barátnője, a lövöldözőt műtik. A műtét végén a főnök, Dr. Webber egy kisebb beszédet tartott összefoglalva benne a mai nap sikerességét, hiszen mindenki életben maradt a lövöldözés áldozatai közül. Néhányan, például Lexie, April vagy Dr. Bailey elpityeredett, de a könnyek hamarosan fel is száradtak, ugyanis a mellettem ülő Derek nevetni kezdett... Majd őt követte Meredith, és ezt már én sem tűrtem kacagás nélkül és szép lassan mindenkiből kitört a nevetés...
Hatalmas nagy vigyorral az arcomon léptem ki a teremből, és fordultam volna el jobbra, mikor hirtelen nekimentem valakinek... Eli volt az.
- Ne haragudj!- kértem rögtön elnézést
- Nincs semmi...- legyintett Eli és mintha hezitálni kezdett volna- Igazából pont téged kereslek...
- Engem?- kérdeztem vissza, mint egy hülye, pedig elsőre is megértettem a kérdést
- Gondoltam beszélgethetnénk...
Hát nem nagyon tudtam mit válaszolni, mert miről beszélgethetnénk mi ketten? Egy éve azt se tudom, hogy Eli él vagy hal... Lehet, hogy legjobb barátnők voltunk, de ez megváltozott, ő is változott, és én is. Végül a szerencse az én oldalamra állt, és nem kellett válaszolnom, ugyanis Derek jelent meg mellettem.
- Nem jössz kajálni?- kérdezte, majd a pillantása Elire sodródott-Eleanora?
Igen, ő még nem tudta, hogy Eli visszatért. Emlékszem, hogy miután Eli egyre ritkábban adott hírt maga felől, Dereknek panaszkodtam, és igen, néha hisztiztem, hogy Eli annyira nem képes, hogy közölje "Még élek!".
- Mehetünk- néztem fel az unokabátyámra, majd mindketten intettünk Elinek és lementünk a kantinba, jobban mondva, én először még beugrottam a mosdóba és úgy indultam Derek után az étkezőbe
Mikor beléptem a szememmel keresni kezdtem, és szinte rögtön ki is szúrtam, de nem egyedül volt, hanem egy számomra ismeretlen idegennel, de odamentem hozzájuk.
- Megjöttem!- léptem oda Derek mellé és végigmértem az idegent szemben velem
Ugyanolyan melegítőt viselt, mint Mr. Nagyképű, Torres, a pattogó bunkó spanyol és Eli. Ebből egyértelműen az jött le, hogy ő is a csapat tagja. Emellett jeggyűrűje volt, tehát házas, és a kisugárzása... Elnyerte a tetszésemet, olyan nem is tudom... Megnyugtató, vagy ilyesmi. Azt is megállapítottam, hogy ad az igényességre, és főleg a hajára... Szószerint a legapróbb pontosságra is ügyelt.
- Em! Bemutatom neked David Villát- mutatott Derek az eddig idegen jelenlévőre, majd közelebb hajolva, halkabban folytatta, hogy csak én halljam- Tudod, a focista... Akit mondtam!
Így visszagondolva, pá hónapja tényleg említett valami focistákat Derek egy nagyobb spanyol rangadóról. Derek ugyanis szerette a focit, bármilyen meccset képes volt megnézni. Engem is többször le akart ültetni a TV elé, hogy legalább egy mérkőzést nézzek végig, de eddig egyszer sem sikerült neki.
- Helló!- nyújtottam végül kezet mosolyogva Villának- Emily Ann Sheperd vagyok, az ő unokahúga- böktem a fejemmel Derekre És ne haragudj, hogy nem kezdtem el sikongatni, mint egy hülye a jelenlétedtől... De őszinte leszek... Fogalmam sincs, hogy ki vagy.
A focista ezt egy rövidke nevetéssel nyugtázta, Derek pedig vigyorogva ingatta a fejét. Kicsit lökött természet vagyok, ezt bizonyította ez a jelenet is, de ezt szerették bennem sokan.
- Elhiheted, hogy nem haragszom- szólalt meg végül- Végre egy fiatal lány, akinek nem kell bugyit cserélnie, mikor meglát minket...
Ezt most én nyugtáztam nevetéssel. Szimpatikus volt ez a David Villa. Végre egy nem beképzelt, pattogó spanyol, hanem egy normális, teljesen a földön két lábon álló ember.
Hirtelen a hangosbemondóra kaptuk fel a fejünket: "Dr. Sheperd-t várják a recepciónál." 
- De melyiket?- sóhajtottunk fel egyszerre Derekkel, majd ő vette magához a szót- Annyiszor megmondtam, hogy a keresztnevet is mondják...
Azzal elindultunk a recepció felé, és David is jött velünk. Elég jól elbeszélgettünk vele, és egyre és egyre és egyre szimpatikusabb lett a szememben. Már nem voltunk messze az információs pulttól, mikor észrevettem, hogy csak egy ember várakozik ott... Mr. Nagyképű. Na, én helyben meg is álltam és Derekne néztem.
- Biztos nem engem várnak...- böktem a recepció felé- Úgyhogy nem is megyek tovább...
- Biztos?
- Biztos- bólintottam magabiztosan, és miután Derek egy vállrándítás után továbbment, én leültem a mellettem lévő fotelbe, és csak akkor vettem észre, hogy David összefont karokkal a mellkasán néz le rám
- Téged vár Sergio, mi?
- Gondolom- vontam meg a vállam- De nem nagyon füllik ahhoz a fogam, hogy a beképzelt képét nézzem...
- Igen, hallottam, hogy kicsit túllőtt a célon, mikor bejöttek a kórházba...- bólogatott a spanyol és leült mellém- ...de csak aggódott. Fernando a legjobb barátja...
- Lehet, de az a duma, hogy "nehogy már ne tudja ki vagyok"... Hát lehet ő a világ megmentője, akkor sem akarok még ránézni sem...- álltam fel végül és kezdtem el fel alá sétálni- Mennem kéne megnézni a csapattársatokat... Majd még valamikor biztosan beszélünk így vagy úgy... Szia David!
A focista is gyorsan elköszönt, én pedig már mentem is leellenőrizni Mr. Torrest, elküldeni a maradék látogatóját, és után már mehettem is haza...
De nem ment minden olyan gördülékenyen, ahogyan én azt elterveztem, ugyanis már mentem ki a parkolóba a kocsimhoz, mikor a kijáratnál egy kéz rántott vissza. nem durván, csak megállítottak, hogy utolérjenek. Mikor megfordultam, Mr. Nagyképűvel találtam szembe magam.
- Remek...- mordultam fel
- Most mivan?- kérdezte hisztérikus hangon Ramos
- Mit akar? Elmondani, hogy Spanyolország következő királyával állok szemben?
- Mivan?- vonta fel a szemöldökét Mr. Nagyképű- Csak bocsánatot akartam kérni a bunkóságomért...
Ez az utolsó mondata meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ez az ember egyáltalán tudja, hogy mit jelent az, hogy bocsánatot kérni.
Már válaszoltam volna, mikor hirtelen valaki a nevemen szólított.
- Em!
Ahogy megfordultam, a vőlegényemet, Ericet vettem észre, aki hevesen integetett nekem, így nem is hezitáltam sokat, egy biccentés és egy gyors elköszönés után, otthagytam Mr. Nagyképűt és Eric felé vettem az irányt. Kíváncsi voltam, hogy ilyenkor mit keres itt... Főleg, hogy mikor utoljára beszéltünk, ajtócsapdosással váltunk el egymástól...