2.fejezet /Tangolita/

Most nem tudtam hozzá képeket hozni, de a következőtől már lesznek a fejezeteimhez azok is. :) Elnézést, de meg van hülyülve a netem :/

Eleanora

„Helló Seattle!” – húztam félre a függönyt a szállodai szobám ablaka előtt. Örömmel vettem szemügyre, hogy az elmúlt időben nem sok minden változott a városban, csak pár felhőkarcolóval több lett, de ez megszokott itt, az Újvilágban. Eleanora Segovia vagyok és a spanyol válogatott orvosi stábjának vagyok a tagja és ha annak idején nem hagytam volna ott a medikusi állásom, most harmadéves lennék a Grace Klinikán. Bár a nevemből nem derül ki, de félig amerikai is vagyok a spanyol mellett, így azt is mondhatjuk, hogy hazajöttem. Édesanyám, apa halála után velem és Natival visszaköltözött a hazájába, ezért itt kezdtem el az orvosira járni, hogy majd egy napon folytathassam azt, amit édesapám elkezdett. Nagyon szerettem a kórházban dolgozni, de amikor a nagyapám azzal hívott fel, hogy talált egy álláshirdetést, amit megpróbálhatnék, nem tudtam nemet mondani, még ha ez azzal is járt, hogy itt kellett hagynom Seattlet. Új kihívásra vágytam és nem is gondoltam, hogy ennyire jó helyre kerülök. Általában havonta egyszer van 2 válogatott meccs, amiken természetesen ott vagyok, de amikor épp nincs egy sem, akkor Madridban a Sanitas Klinikán dolgozom a válogatottnál is főnököm keze alatt, aki a spanyol fővárosban sem épp hétköznapi páciensek különféle sérüléseit kezeli. Most a válogatott az USA nagyvárosaiban turnézik és ennek a körútnak az egyik állomása ez a város. A Seattle Sounders FC stadionjában, a CenturyLink Field-en fognak a fiúk pályára lépni, ami egyszerre szolgál soccer és football pályának is, de a meccsig van még pár nap. Ellökve magam az ablaktól ránéztem a faliórára, amelynek ketyegése halkan töltötte be a szobát és konstatáltam magamban, hogy a reggeliig még bőven van időm. Elvettem a gondosan összehajtogatott melegítőmet a székről és átöltöztem, aztán törökülésben telepedtem le az ágyra ölemben a laptopommal. Amint betöltött a gép, rögtön rácsatlakoztam az internetre és megnyitottam a Facebookot meg a Twittert, hogy megnézzem, miket posztoltak ki az ismerőseim. Facen az első bejegyzés, amivel szembetaláltam magam, a lakótársamtól, Danieltől származott.

„Ma este egy kicsit kirúghatnánk a hámból. 9-re várok mindenkit nálam!  Piát hozzatok, a kaját én szerzem. A jelszó: buli hajnalig!!! Na meg egy szót sem Elinek...”

Rögtön hozzá is szóltam a bejegyzéséhez.

„Dani, azért mert nem vagyok otthon még el tudom olvasni, hogy bulit szervezel.”

Alig vártam egy kicsit máris jött a válasz, amin kicsit meghökkentem, ugyanis Daninak elméletileg még az egyetemen kellene lennie, de a mellékelt ábra szerint megint inkább az otthon kényelmét és a szórakozást választotta a fejtágítás helyett.

„Nyugi, a te szobádat légmentesen lezárjuk. Ne legyél már ünneprontó Eli!”

„Ajánlom is! Ha elrámolsz magatok után, akkor felőlem azt műveltek, amit akartok. Ja! És lehetőleg Pacot is hagyjátok ki a partiból! :P  Még emlékszem a múltkorira...” – pötyögtem le a választ. Paco a csontvázam neve, ami nem fért el a szobámban, ezért a nappliba lett száműzve. Dani ragaszkodott hozzá, hogy adjunk neki nevet és Barbinak akarta keresztelni az exbarátnője után, de én felvilágosítottam, hogy Barbi valójában, anatómiailag inkább férfi, így lett Paco, a lakótársam pedig még adatlapot is csinált neki a Facebookon. A legutolsó bulis estén Paco kapott egy aranyos sapkát a fejére, egy partyszemüveget, egy tollboát és egy szivart a szájába, aztán beállították a zuhanyfülkébe, én pedig a netre kipakolt fótókról tudtam meg mindezt. „Különben a Forma1 modelljeid kiárusításon fogják végezni” – fejeztem be a gondolatot és elküldtem. Dani tervezőmérnöknek készül és a legnagyobb álma, hogy az ő általa tervezett autóval nyerjen világbajnokságot Alonso, ezáltal érthető, hogy a modellautógyűjteményét tartja a legnagyobb becsben.

„Pacoról majd én gondoskodom és akkor nem kell a modellautóimat piszkálnod.:D Na de most megyek bevásárolni estére. Vigyázz magadra! Nehéz lenne másik lakótársat találnom, ha veled bármi történne. :D :P”

Mosolyogva ráztam meg a fejem, ahogy olvastam Dani sorait. Jó pár hónapja élünk egy fedél alatt és időközben nem csak lakótársak, hanem igazi jóbarátok is lettünk. Mindig azt hiszik, hogy járunk is, de ez nem igaz. Egyébként sem voltam túl sokat szerelmes, mert csak haverként tekintek a pasikra. Egyszerűen nem tudom őket komolyan venni és különben is elég nekem a hivatásom. Ez kitölti az egész életemet, másnak nem is nagyon van helye benne és nekem ez így nagyon is megfelel. Miután Danival megbeszéltük a buli kérdését, rálestem a Twitterre is és nem akartam hinni a szememnek, Alvaro máris írt.

„Jó reggelt mindenkinek! Csodás napra ébredtünk @R_Albiollal Seattleben.”

„@aarbeloa17 Neked is jó reggelt!” – írtam neki.

„@EleanoraS , a mi kis doktor nénink is fenn van már! Üdv szomszéd! :D”

„@aarbeloa17 Most komolyan így beszélgetünk, mikor itt vagytok a szomszédban Raúllal? :D” – félretettem a gépet és csendben kimentem a szobából, odaosonva Alvaroék szobájáig, aztán bekiabáltam neki az ajtón keresztül. „kapcsoltam ki a laptopot,kkora kocka! :D"j be!"i megjelölt a tweetjében.

 Raúllal? Kocka vagy :P"Kocka vagy”, aztán visszafutottam a szobába és ismét ölembe vettem a gépet. A  spanyol meze elejére a Twitter logóját kellene rávasalni, a hátára meg a mezszám fölé azt, hogy aarbeloa17.... igazi függő.

„ @EleanoraS majd a reggelinél találkozunk! Nem vagyok kocka! :D ” – Alighogy befejeztük Alvaroval a beszélgetést, kikapcsoltam  a laptopot és visszatettem a laptoptáskába, aztán elindultam a közös reggelire. Az étkezőben már hosszú sor állt a svédasztal előtt, legalább a fél Roja ott toporgott tányérral a kezében. Én is elvettem egy tányért és beálltam a sor végére hangosan köszönve a többieknek. A keret tagjaival alapvetően jó kapcsolatban voltam már csak a munkám miatt is, na meg ki nem kedvelné meg percek alatt ezeket a játékosokat? Persze vannak, akikkel jobban elvagyok, mint másokkal, de hát amennyi focistával találkozok, ez nem is csoda, 23 – 24 ember közül nem mindenkivel van időm ugyanannyit beszélgetni és nem is ismerkedni jöttem, mégis észrevétlenül tettem szert új barátokra.

-         Jó reggelt! – termett mögöttem a semmiből Santi és kicsit megcsikizte a derekam, amire ugrottam egy kisebbet és reflexből. – Mi a kaja?

-         Amit szedsz magadnak. - Kezdtem el vizslatni a kínálatot, aztán megpakoltam a tányérom és odasétáltam ahhoz az asztalhoz, ahol Capdevila, Navas és Cazorla ültek és még volt 3 szabad hely. A Santi melleti üres széken foglalatam helyet, ugyanis a kerettagok közül ő a legjobb barátom és bizalmasom is egyben, akivel évközben is tartottuk a kapcsolatot e-mailek és telefonok segítségével. A kis spanyol észrevette, hogy poharat elfelejtett hozni magával, úgyhogy elment érte, én pedig a másik kettőt is a cinkosommá téve, elemeltem a kis adag lekvárját és a kést is cserébe a reggeli ijesztgetésért. Ahogy ismét helyet foglalt, elkezdte a fejét vakargatni és tekintete az asztalt kezdte pásztázni, mert neki akart látni a reggelijének, de pár dolognak nyoma veszett előle.

-         Keresel valamit? – kérdeztem Santit, miközben jó ízűt haraptam a gofriból és az asztal alatt átcsúsztattam a tárgyakat Joan kezébe.

-         A lekváromat és a kést.

-         Én nem láttam, hogy hoztál magaddal azt is. Ti fiúk? – kérdeztem a másik két asztaltársamat, de ők is csak tagadólag rázták meg a fejüket.

-         Akkor én még alszom félig. – állt fel az asztaltól, aztán elment egy másik adag lekvárért és késért.

-         Leülhetünk? – állt meg az asztalnál Llorente és Martínez, a bilbaoi duó. Csak intettünk, hogy persze, viszont közben a Santitól elemelt tárgyak visszaérkeztek hozzám, Javi pedig észre sem vette, hogy a kis doboz lekvárra készül ülni.

-         Javi, Stop! – figyelmeztettem, aztán elszedtem a székről a lekvárt meg a kenőkést és visszatettem Santi tányérjára. – Most már leülhetsz. Bocsi! – Javi elfoglalta a helyét a mellettem lévő széken és közben Santi is visszatért kezében egy újabb kis doboz lekvárral és egy kenőkéssel. Meglepetten nézte a „nem volt lekvárt és kenőkést”  a tányérján és kissé morcosan nézett rám.

-         Most meg mi van? – kérdeztem ártatlanul.

- Tudhattam volna, hogy te voltál! Na várj csak, azt még visszakapod! Könnyű a kicsit bántani!– látott neki a reggelijének és vidám csevej kezdődött az asztalunknál. De nem csak nálunk volt vidám a hangulat, hanem a körülöttünk lévő asztaloknál is. A barcás klikk minden második mondata végére odabiggyesztette, hogy moc-moc és nagyon nagyokat röhögtek magukon. A madridi különítmény pedig szintén jókat sztorizgatott, már amikor Pepe hagyta őket szóhoz jutni. Nagy mosollyal az arcomon dőltem hátra a széken és éreztem, hogy tele vagyok. Alvaronak nem is kellett több, rögtön ott termett, lefotózott a telefonjával, aztán ki is postolta a művét a Twitterre.

„@EleanoraS a jól lakott ovódás”

- Alvaro, ha nem törlöd ki azonnal, megjárod! – fenyegettem meg a focistát, de ő csak röhögve indult ki az étkezőből. A gombócba gyűrt szalvétát rádobtam a tányéromra és felegyenesedtem, gondoltam utána megyek, de véletlen meglöktem a szintén indulni készülő Javit, akinek a kezében még ott volt a narancslével teli pohár. Nem is lennék Eleanora Segovia, ha nem rám borult volna az egész.

-         Jaj Eli, ne haragudj! Nem volt szándékos. – kezdte el a pólómon éktelenkedő narancsléfoltot törölgetni. A keze véletlen feljebb is csúszott a művelet közben, egészen a mellemig, aztán fülig vörösen vette el onnan és inkább elővett még egy szalvétát és a kezembe nyomta. – Ez se volt szándékos! Bocsi! – hebegte zavartan.

-         Semmi gond. Nyugi!  - nyugtattam meg mosolyogva a bilbaoit, aztán elmentem, hogy átöltözzek, mielőtt a főnököm, Dr. Bruno Varela nem hívat az edzés előtt...

*

Szerencsére a délelőtti edzésen nem akadt dolgunk és nyugodtan ülve nézhettük végig, ahogy izzadnak és nevetgélnek a fiúk, mindezt felváltva. Mivel senkit sem kellett kötözgetni és a fájó tagjaikat ellátni, amint visszaértünk a szállodába, ledőltem kicsit pihenni és édesapámra gondoltam. Ő ugyan most mit szólna ahhoz, hogy egy focicsapat orvosi stábjában dolgozom? Apa a Gregorio Marañonban dolgozott és ő volt a legjobb orvos a világon.... Rengeteg életet megmentett, ez volt az élete, amíg le nem győzte a rák. Szeretnék olyan lenni, mint ő, hogy büszke legyen rám, akárhol van is most. Bár most szó szerinti értelemben nem életeket mentek, de ha más szemszögből nézem a kérdést, akkor mégis. Egy sportolónak a sport az élete és ha sikerül meggyógyítani valakit egy súlyos sérülés után visszaadva a sportnak, ez már majdnem olyan... Egyszer csak kivágódott a szobám ajataja és Sergio Ramos trappolt be. Megfogta a karom és felhúzott az ágyról.

-         Eli, gyere gyorsan! Nando! Jaj Istenem!

-         Mi történt?

-         Nando! A keze! Gyere már Eli! – húzott is maga után.

-         Jövök már, ne rángass! – siettem a közös szobájuk felé megelőzve még Ramost is. Belépve a helységbe, letérdeltem az ágyon ülő és láthatóan szenvedő Nando elé, aki egy konyharuhát szorított a bal kezére és kinyitottam a kis dobozkámat.

-         Mi történt?

-         Leforráztam a  kezem.

- Értem. A jeget vagy mi ez vidd el innen, a túl hideg ugyanis lokális fagyást okozhat. – nyomtam a konyharuhába csavart nagyon hideg valamit Sergio kezébe - Inkább vizezd be a konyharuhát!- küldtem ki az ideges feleségre hajazó Sesét a szobából, én pedig szemrevételeztem Torres kezét és azonnal láttam, hogy ehhez én nem vagyok elég, be kell vinni a kórházba. Fogtam az égési sérülésekre való kenőcsöt és bekentem vele a sérülését, aztán befedtem pár gézlappal és bekötöztem. Időközben Sergio is visszatért a konyharuhával, ezt is rákötöztem a kötés tetejére és elsiettem telefonálni a főnökömnek, hogy mi történt, majd visszamentem a szobába.

- Nando, beviszlek a kórházba. A legjobb helyre, amit csak ismerek. – jelentettem ki, aztán beültünk a szálloda egyik autójába és elindultam a régi munkahelyem, a Grace Klinika felé. Útközben rengeteg mentőt láttunk szintén a kórház felé tartani és azonnal sejtettem, hogy valami baj van és gondoltam is rá, hogy biztos tele vannak, de rápillantottam a mellettem ülő szenvedő focistára és eldöntöttem, hogy akkor sem viszem máshová. Nandonak a legjobb kezelésre van szüksége és azt csakis ott kaphatja meg. Na és én is kíváncsi voltam, hogy változott-e valami a klinikán. Leparkoltam nem messze a bejárattól és bekísértem Nandot a kórházba, ahol  az első, akivel találkoztam Em volt. Em, vagyis Emily Ann Sheperd az évfolyamtársam volt és a legjobb barátnőm is, csak miután hazaköltöztem a munkám miatt szépen lassan megszakadt a kapcsolat kettőnk közt.

- Eli? -  láthatóan meglepődött, hogy ott talál, de gyorsan átlendült a kezdeti meglepettségén, ahogy megpillantotta a mellettem álló Torrest.

- Ő Fernando Torres, csúnyán lefforrázta a bőrét. Nagyjából elláttam, de kell neki a kórházi kezelés. Egyből erre a klinikára gondoltam.

- Pedig most tele vagyunk. – ingatta meg a fejét Em, miközben Nandot leültettük az egyik fotelbe. – Kész káosz van. Nem hiszem, hogy van szabad vizsgáló vagy szoba... – világosított fel a kórházi állapotokról. Emen látszott, hogy már jó ideje talpon lehet, biztos valami súlyos tömegbaleset történt és már órák óta alig pihent.

-Em! Kérlek! Utána tudnál nézni? – próbálkoztam még egyszer.

-Mindjárt jövök! – sóhajtott egyet és elsietett a folyosón. Én addig ott maradtam Nandoval és kikötöztem a vizesruhát, hogy majd könnyebb legyen leszedni, aztán a nagy sürgés-forgást figyeltem. Mindenki idegesen futkározott fel-alá és a váró is tele volt síró és a szeretteikért aggodó emberekkel. Nem sokkal később megpillantottam Emet és vele jött Dr. Sloan is. Nyugtatólag tettem Nando vállára a kezem.

- Jó kezekbe kerülsz.

- Hello Eleanora! Jó napot, Mr. Torres! – köszönt Mark és láthatóan ő is meglepődött az ittlétemen. -  Dr. Sloan vagyok, a klinika plasztikai sebésze, én fogom ellátni a sérülését, Dr. Sheperd segítségével, természetesen. de hol is?- fordult Em felé.

- Folyosón... Az egyik kocsin... Más nincs...

- Akkor ott.- vont vállat Mark- Menjünk!

Azzal elindultunk a legközelebbi folyosóra, ahol Torrest szépen leültettük az ágyra, Em hozta a felszerelést Marknak, és nekiláttak. Kitisztították a sebet és Mark megnyugtatta Nandot, hogy bármilyen csúnya is most a karja, helyre tudja hozni. És ez így is volt.

- Amint lesz szabad szoba, elmehet innen- közölte Em, miután végeztek a sebek ellátásával- Addig itt kéne várni, és majd jövök... Itt maradsz vele, Eleanora?

- Aha...-bólintottam

- Jólvan. Akkor majd jövök.- ment el Em is. Nando már pár fokkal jobban érezte magát és hogy addig is elfeledtessem vele a bajt, a családjáról kezdtem el kérdezgetni, ő pedig örömmel mesélt az otthoni dolgokról, én pedig figyelmesen és csendben hallgattam. Jó ideje beszélgettünk már, amikor páran a válogatottból megjelentek a bejáratnél és Sergio hangja ütötte meg a fülem, ahogy ráripakodott valakire. Gyorsan odasiettem a vita helyszínére, hogy leállítsam a spanyolt, aki Emmel veszekedett.

- Sergio!- szóltam rá erélyesen a védőre - Ne haragudj... Ő Sergio Ramos.. – én szégyelltem magam helyette is.

- Igen, már mondta Mr. Nagyképű...

- Minek nevezett?- kapta fel a fejét Ramos

- Pont annak...

- Jójójó...- álltam Em és Serg közé - Sergio, Nando jól van! Bent kell maradnia egy-két napig, ugye, Emily? – Fordultam Em felé.

- Így van...

- Honnan tudja?

- Ő az egyik kezelő orvosa Fernandonak- feleltem - Odavihetem őket hozzá? – mutattam a kis csoportnyi válogatott játékosra, név szerint Pedrora, Fabregasra,  Matára és a két Davidra.

- Őket? – kérdezett vissza Em és az arcán láttam, hogy nem tartja jó ötletnek. – Eli, nem lenne túl jó, ha ennyien állnátok el azt a kis folyosót, majd ha lesz szabad szoba.  – fejtette ki Em.

- Mi az, hogy nincs szabad szoba? Hát milyen kórház ez? Be kéne perelni ezt az egész kócerájt! – lépett kicsit előrébb Pedro és elkezdett pattogni.

- Higgadj már le, Pedro!- ripakodtam rá. Vele sohasem voltam túl jóban, mert hajlamos volt azt hinni, hogy azért mert világsztár focista, ő az Atyaúristen.

- Nem higgadok le! Mi ez, te?! Egy ekkora kórház, és a betegek a folyosón vannak??? – fordult felém és folytatta a pattogást.

- Mi folyik itt?- lépett oda hozzánk Dr. Sloan.

- Be lesz perelve ez az utolsó semmire nem jó kórház!- folytatta tovább a műsort Pedro, én pedig helyette is szégyelltem magam.

- Maga meg ki lesz vitetve a biztonságiakkal- felelte nemes egyszerűséggel Mark fel nem nézve a kórlapból, amit éppen olvasgatott, majd Em felé fordult - Fél órán belül felszabadul egy szoba. Azt szeretném, hogy a nővérekkel helyezzétek el ott Mr. Torrest. Holnap reggel pedig szépen rendbe hozzuk azt a kart.

- Rendben van...- mondta Em és miután Mark elment végignézett rajtunk - Fél óra múlva meg lehet látogatni, Mr. Torrest. Addig nem! És egyszerre csak 2 ember mehet majd be hozzá! – figyelmeztetett és elsietett. Időközben Iker és Pepe is megérkezett és csatlakozott a kis társasághoz. Átmentünk a váróba és miután helyet foglaltak a fotelekben, Sergiot és Pedrot kihívtam a kórház elé, hogy beszéljek velük. Odakinn egy csomó ember állt mécsesekkel a kezében és énekeltek, ezért még arrébb sétáltunk. Karbatett kézzel álltam meg a 2 jómadár előtt és belekezdtem a szónoklatomba.

- Sergio – fordultam a védő felé – Értem, hogy nagyon aggódtál Nando miatt,  de ez akkor sem elég indok arra, hogy így lerohand az itt dolgozó orvosokat. Amerikában vagyunk, itt ti nem számítotok annyira híresnek és ismertnek, különben is az itt dolgozó medikusoknak nincs idejük rá, hogy ilyenekkel foglalkozzanak.

- Pedro – fordultam a másik spanyol felé – Vegyél vissza kicsit az arcodból! Ez rád is áll Sergio!  Ez a klinika a város legjobb kórháza és az USA területén is a legjobbak között van. Nem véletlenül hoztam pont ide Nandot.

- Abbahagytad a prédikációt? – kérdezte Pedro és meg sem várva a válaszom visszament az épületbe. Kedvem lett volna felképelni, de nem tehettem meg, mert tuti azonnal világgá kürtölte volna a dolgot és engem rúgtak volna ki miatta.

- Bocsánat Eli! – szólalt meg Sergio visszarángatva engem a valóságba a gondolatban felpofozott Pedrotól.

- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Emtől.

- Ismered? – hökkent meg Serg.

- Igen. Mielőtt hozzátok kerültem, itt dolgoztam medikusként, Em pedig a legjobb barátnőm volt.

- Mesélsz? – kérdezte Sergio, mi pedig visszaindultunk az épületbe, közben pedig meséltem neki a múltamról. Alighogy leültünk, már meg is jelent Em és megkérdezte, hogy ki lesz az a két ember, akik bemennek Nandohoz. Az egyikük természetesen Sergio volt, a másik pedig Juan. Míg ők elindultak a csapattársuk szobája felé, Em Pedrohoz fordult és elárulta, hogy miért volt egész nap káosz a klinikán, aztán sarkon fordult és elment. Egy ideig még hezitáltam, de aztán döntöttem és elsiettem Em után, otthagyva pár percre a válogatott focistákat a váróban....